Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
„Hát akkor hogyan tartott vissza?” „Semmi tilosat nem tett. Önszántamból adtam oda neki a fegyveremet, ott fekszik a hálószobában, a padlódeszka alatt. Nem akartuk, hogy fegyver legyen a közelünkben. A tábori csendőr hallgatott egy ideig. „Menjünk a szobába, majd ott folytatjuk. Legalább látjuk is egymást.” A kis csapat megindult. Egy csendőr ment elől, az, aki kérdezett, hátra- maradt. Kivárta, amíg a többiek bementek. Amikor a Szőke utolsóként szintén be akart furakodni az ajtón, a csendőr így szólt a tolmácshoz: „Magyarázza meg ennek a kis kurvának, hogy már nincs reá szükségünk. Én nem tudom neki megmondani — én legfeljebb belerúghatnék a seggébe, hogy megértsen.” A szobában az asszonyt és a fiatalembert odaállították az asztal elé, amelyen a nagy petróleumlámpa égett. „Figyelmeztetlek” — szólt a csendőr —, „hogy mindaz, amit most mondasz, a haditörvényszék előtt vallomásnak számít. Nincs sok időnk a tárgyalásra. Tehát — hol a pisztolyod?” A fiatalember a padlóra mutatott. „Magad dugtad oda? Kényszerített valaki, hogy itt maradj?” „Senki!! Akadálytalanul távoztam. Értse meg, reggel két óra volt és én egészen egyszerűen elmentem. Az asszony csupán állt az ajtónál és nézett. Egyetlen szót sem szólt. A téren gyülekeztünk, ahol a kút van. Onnan indultunk. Én, mint rendesen, kissé lemaradtam. Szokásom, hogy mindig a többiek mögött megyek. Ez alkalommal egyre jobban elmaradtam és a faluba vezető legutolsó mellékúton lekanyarodtam s visszajöttem, mintha semmi sem történt volna. Értsen meg jól, őrmester úr! A nő semmit sem tett, saját elhatározásom volt. Szabad akaratomból született elhatározásom. Belejött a beszédbe és a csendőr tágranyílt szemmel nézett. Az asszony nyilvánvalóan semmit sem értett belőle, azt sem tudta, hogy szerelmese az ő javára, vagy ellene beszélt-e. Bolond egy kihallgatás volt. A csendőr levette sisakját és kezefejével megtörölte homlokát. Sötétszőke haja, amelyet a nehéz sisak lelapított, izzadtan ragadt a halántékára. Hirtelen egészen hivatalos lett. „Megvannak a papírjai', szakaszvezető. A jelentés régi, de előbb-utóbb minden jelentés eléri a célját. Magának egy csomó kitüntetése van és a legmagasabbra is felterjesztették. Elmezavarban cselekedett? Nem hiszem, hogy gyávaságból tette volna! Jegyezze meg a szavait, a tolmács majd leírja. Van még valami, amit a védelmére felhozhatna?” Az emberek szeme rajta pihent, még az asszony is rápillantott oldalról hirtelen, az is érezte, hogy a pillanat döntő. „Nincs mint mondanom” — válaszolta a férfi —, „sok mindenről kellene beszélnem, de az sem szolgálna mentségemre.” Habár szavai a halálos ítéletet jelentették számára, úgy ízlelte és kóstolta őket ajkával, mint valami pompás gyümölcsöt. Már előbb is, amikor menekülését mondta el, úgy érezte, mintha méz csurranna ajkára. Beszélt, ismét beszélhetett emberekkel, akik ott voltak, ahonnan ő egyszer eljött, ahol mondatok léteztek és a mondatokban írásjelek. Ismét beszélhetett, kifejezhette magát, ha nem is fogták fel szavainak értelmét. „Tegyen meg egy szívességet, őrmester” — mondta végül —, „kérje meg a tolmácsot, hogy magyarázza meg az asszonynak, hogy engem majd néhány hónapra bezárnak, semmi több és komolyabb nem történik . . .” A hajnali szürkületben néhány férfi azon az úton ment a fiatal asszonnyal, amelyen három hónappal azelőtt az elvonuló katonák masíroztak. Az asszonyt 26
