Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)

■a vasúti állomásra vitték, ahonnan a legközelebbi városba kellett utaznia, ahol majd ügyét tárgyalják. Hamarosan visszatérhet a falujába, jelenleg azonban ott ment a férfiak között és nem tudta, mi vár reá. A tolmács nem volt velük, ■de azt úgy sem kérdezte volna meg.

Ment az idegen férfiak között, új életet érlelő testének nyugalmával. Néha ■egy gyors pillantást vetett nagy, kissé ferdevágású szeméből jobbra és balra, s figyelte a férfiak tekintetét, akikkel nem tudott beszélni.

Érezte, hogy a tekintetek nem rosszindulatúak és hogy megkívánták őt. Az út az erdőn keresztül elhagyott volt és ha a két katona összebeszél. . . Egy helyen keskeny útszakaszon mentek át és kísérője, akinek követnie kellett volna, de most mégis mellette ment, átkarolta a nyakát. Az asszony megállt. Hirtelen fejmozdulattal beleharapott a férfi karjába. Bár a zubbony szövete vastag volt, a férfi azonnal visszahúzta karját. Társának nem szólt az esetről és újból az asszony mögött ment, ahogy az elő volt írva.

Az asszony büszke felindulásában odafordult a katonához, majd lenézett domborodó testére, hogy a katona is észrevegye. Az megértette, bólintott és hallgatott.

Az asszony számára, aki nem tudta, hová viszik és mit terveznek vele, fontos élmény volt ez. Nem félt a haláltól, de aggódott leendő gyermekéért, a tyúkokért a kertjében, a barna tehenekért az istállóban és férjéért, aki talán egyszer mégis visszatér a háborúból és akkor mindent rendben kell találnia.

Nekem nem történhetik bajom, gondolta. Én terhes vagyok, gyermekem lesz. Egy asszonynak, akinek gyermeke lesz, nem történhetik baja.

A kőbánya, ahol a fiatalembert agyonlőtték, agyagsárga volt és az érett ősz égővörös fái vették körül. A fiatalember kérte, hogy vegyék le kezéről a bilincset. Ezt teljesítették. Aztán meg azt, hogy ne alázzák meg szemének bekötésével, nem fél belenézni a fegyverek csövébe és meg sem fog mozdulni. Ezt a kívánságát is teljesítették.

Amint most ott állt bajtársai előtt, eszébe jutott a pillanat, amikor gépkocsijában ülve, saját gépfegyverükkel nézett farkasszemet, amely ott állt az út közepén és reá volt irányozva. Elkápráztatta a béke szigete a nyugtalanság óceánjában és eljátszotta álmait. A sors egyszer megadta neki a jelet, de akkor még megkímélte. Amikor azonban az álmot életévé akarta tenni, elpusztította. Az asszony, az ő asszonya, akivel egész közös életükben nem váltott egyetlen ép mondatot sem, győzött. Most itt áll és belenéz a fegyverek kis, sötét nyílásába. Egy töltény vak — a vele szemben állók közül egyik sem tudja, melyik, mindegyik azt hiszi, az övé. Nem félt és nem bánt meg semmit. Azt árulta el, ami volt, ami szeretett volna lenni és ami most már sohasem lehet. Nincs út visszafelé. Még csak azt a kurta pillanatot kell megvárnia, amikor a fegyverek mindenre pontot tesznek.

Amikor a vezénylő jobb karja lassan felemelkedett, még ezt gondolta: ami itt történik, annak van értelme és nem felesleges. Nem is tragikus. Mély jelentősége van annak, hogy az embert odaállítják a saját fegyverek tüze elé, ha az idegenek tüze elől megmenekült.

Csak kemény ütést érzett a mellén és arcába csapódó forró leheletet.

Fordította -.Szabó Jenő

27