Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
amíg vastag szája örökre el nem némul. Egy óvatlan pillanatban kihozhatná a pisztolyt Fejtekéből és lelőhetné — de nem! Akkor elveszett és nemcsak ő veszett el! Lenézett testére és egyszerre elmosolyodott. Ettől a pillanattól kezdve nem számított a Szőke. Minthogy az asszony kitartóan hallgatott, a tolmács beszélt, de nem kérdezősködött. Ügy tett, mintha mindent tudna és csak arra várna, hogy az asz- szony ellen tmondj on. Valóban sokat tudott. A Szőke vigyorgott. Az asszony tehát egy fiatalembert tart a házában és nem bizonyos, hogy az illető orosz. Hol van jelenleg a férfi? Az asszony nem tudta. A házban van? Talán az udvaron, ő nem tudja. Kimentek, a katonák kezében váratlanul hosszú vastag tárgyak villantak meg, amelyek éles fénysugarat küldtek a sötétségbe és mindenhol, ahová értek, fehér köröket hasítottak ki az éjszakából. A fiatal asszony csodálkozva látta, hogy ezek a lámpák az égig világítanak és ott fenn a felhőkből is fehér köröket vágtak ki. Óh, bár csak ne kúszna a mezőn, fohászkodott. Ott meg kell látniok és akkor majd lőnek. A férfi nem kúszott a mezőn, már régen visszatért. A kerítéstől ötven méternyire már látta, hogy nem tud átjutni és nem akarta, hogy úgy lőjék le a mezőn, mint egy nyulat. Ásni kezdett a kertben, valamit tennie kellett, a házat szorosan körülvették. A sok ház közül miért éppen ezt? És akkor meglátta,, hogy miért. A Szőke egyetlen szót sem szólt, csak állt szikrázó szemmel. Az embereknek ez ,a fajtája valamikor a bitófákat állta körül, most a versenyek halálkanyarjai körül gyülekezik, mindig ott, ahol a halál látható. A tolmács oroszul szólt a férfihez, az nem tudott válaszolni. Ezzel vége is volt a játéknak. Az egyik csendőr megfogta és kicsavarta a kezét. Mielőtt felfoghatta volna, mi történik, egy másik megbilincselte. Az első csendőr feltépte az ingét, személyazonossági jegyét kereste, de hát az már nem volt meg. „Eldobtad, mi, te disznó?” — kérdezte. A fiatalember nem válaszolt. „Fogjátok meg!” — kiáltotta a csendőr és a fiatal asszonyra mutatott, bár az semmi jelét sem mutatta annak, hogy el akar futni. „Hol a fegyvered?” — kérdezték a férfit. Az nem felelt. „Tehát azt is eldugtad? Vagy a nő vette el?” „Nem.” A csendőr a fiatalember szemlébe nézett és közben úgy világította meg az arcát, hogy ne vakítsa. Egy ideiig hallgatott, aztán az asszonyra irányította a kézi fényszórót. Az úgy állt ott tiszta ruhájában, léhajtott fejjel, égő arccal, mint egy elítélt. De amikor a fényt magán érezte, az ártatlan állat ijedten tágra- nyílt szemével meredt a fényszórós emberre, akit nem láthatott. — Ennek a fiatal nőnek én valami olyan lehetek, mint a gondviselés vagy a jó isten, gondolta a csendőr. A szökevényhez fordult. „Bizonyára nem engedett el magától?” — mondta és hangja kissé megváltozott, barátságosabbra váltott. A szökevény hallgatott. „Visszatartott?” — kérdezte a csendőr még egyszer. „Igen.” „No, akkor talán mégis jobban állnak a dolgok, mint ahogyan a látszat mutatja. A nő tehát elvette a fegyveredet, fenyegetett, elcsábított, kényszerí- tett. ..” „Nem úgy, ahogyan ön gondolja!” — felelte a szökevény. 25.
