Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
De miért is keresi azt, ami felemelhetné? Elvégre ki ő, hogy fel kell emelkednie? Egyáltalán, különb ő az itteni utolsó öreg parasztnál vagy akár a leg- piszkosabb istállóleánynál? És miért kell felemelkednie? Tán sárba hullott? Igenis, fel kell emelkednie! Állatként élt. A mindennapi kenyér, az éjjeli álom, szomjának eloltása és teste kielégítésének kéje ■— ez volt számára minden. És a némaság! Az idegen nyelvet nem tanulta még meg, a sajátját pedig talán már el is felejtette. A falu játékszere lett. Az egyik nő szakállasán kívánta, a másik sima arccal. Állat, öleb, tenyészbika lett — az elvesző évek kárpótlása. Papírral, ceruzával kezében a kis tükör elé állt. Hátha le tudja rajzolni önmagát. Még mindig jobb, ha önmagával beszélget, mint senkivel. Hátralépett, hogy egész alakját láthassa. Akkor azonban nevetségesen eltorzult az alakja és ez jó volt így! Legyen csak nevetséges, görbe, nyomorék! Mi köze ahhoz, hogy mit csinálnak a többiek? Háborúzzanak, ő nem játszik velük. A dolog azonban nem olyan egyszerű! Vállalnia kell sorsát. A csónakból nem lehet kiszállni, amíg ki nem kötötték. Ha pedig felborul, mindenki maga lássa, hogyan boldogul. Mindenképpen elkapják. Vagy a háborúban, vagy szökés közben. Alaposan benne van a pádban. Paradicsomot akart — de csak olyan paradicsom létezik, ahonnan az embert még nem űzték ki. Visszatérés a paradicsomba nincs. Tehetek magamnak szemrehányást? kérdezte önmagát a férfi. Szerettem őt. Csakhogy én gondolkodom, ő nem. Ö szeret, kiválasztott és elvitt magával. Ö nem lépett ki a saját világából. Ilyen napokon arra vágyott, hogy elmenekülhessen és alaposan leihassa magát. De pálinkája már elfogyott és a falubeliek nem értettek az égetéshez. Csak járkált nyugtalanul fel és alá a félhomályos szobában, magában beszélve, aztán hirtelen megtorpant: tud-e egyáltalán még egy rendes mondatot kimondani? Ügy érezte, hogy leírni nem képes. És kimondani? Újból a tükör elé állt és parancsszavakat kiáltozott önmagának. Engedelmeskedett saját parancsainak, itt tehát még nincs baj. De vajon ki tud-e mondani egy igazi mondatot, emberi nyelven? Gyötörte agyát egy költeményért, de csak töredékekre emlékezett és a katonanótákon kívül egyetlen vers teljes szövege sem jutott eszébe. Bámult a tükörképre, amely rongyosan imbolygóit előtte. Hát nem tudod, hogy a paradicsomba nincs visszatérés? — mondta a tükörkép. Ha az ember egyszer felállt, nem ereszkedhetik többé négylábra. Nincs menekülés, nincs kerülőút. Világos nappal nem lehet elbújni. A torkolattól nem folyik a víz visszafelé a forráshoz. Mindenkinek ott kell felfordulnia, ahová való. Megértetted? Akkor lelépni! A legrosszabb az volt, amikor az asszony észrevette érthetetlen izgatottságát és saját módján vigasztalni próbálta. Halk és gyengéd volt, nem tolakodott, jól látta, hogy a férfi szenved. Az néma volt, nem tudta megmondani neki, mi bántja. De a nő akkor is érthetetlenül hallgatta volna, ha a férfi megszólal. Lehet, hogy azt gondolta magában, hogy a férfinek otthon szeretője van, s nem tudja elfelejteni, vagy a honvágy kínozza, vagy azt bánta meg, hogy katona- szökevénnyé lett. Isten tudja mit gondolt, de annyit látott, hogy a férfi kínlódik és ő vele szenvedett, mert nem értette meg. Megsimogatta a férfi sima arcát, hogy az lássa, a Szőkével való ügy el van felejtve. Este aztán forrón, de köny- nyezve ölelkeztek össze, mint két eltévedt gyermek, akik elfelejtették az utat és már nem találnak haza. A faluban már hónapok óta nem járt teherkocsi, ezen az estén azonban a mezőn nyugatról porfelhő közeledett, először csak agyagsárgán osillámlott a sötétedő égen, aztán egyre sűrűbb porgombóccá nőtt, s végül maguk a járművek is látszottak. Gyorsan haladtak és úgy látszott, hogy nem tudnak megegyezni, merre menjenek, mert a falu előtt szétszéledtek és különböző irányokban hajtottak tovább. Hamarosan kiderült azonban, hogy előre meghatározott terv szerint jártak el. 23
