Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)

döbbent, miért is kutatott valójában. Olvasni vágyott, szomjasan szenvedélyesen, egy oldalt vagy csak egy sort, de megfelelő szavakkal képzett helyes mondatokból. Ennek a vágynak semmi köze sem volt a hazafisághoz, ugyanolyan szívesen olvasott volna egy helyes mondatot oroszul, ha érti a nyelvet, vagy franciául, angolul, olaszul vagy bárhogyan. Erről azonban itt szó sem lehetett és ez nagyon hiányzott neki. Érezte, hogy egész idő alatt nőtt, burjánzott valami, ami úgy terjedt szét benne, mint a fa ágai vagy a villám erezete. Gon- dolattalan boldogságiban akart élni, mint az állatok. Elképzelhetetlen, szinte túlcsorduló szerelem boldogságát élvezte és egy irigy szajha kibillentette egyensúlyából. Nem fogta fel annak a mesebeli órának jelentését, amikor az ellenséges országban megtalálta a paradicsomot, és azt hitte, hogy azt az órát évekig nyújthatja. Azt hitte, hogy a paradicsom csendes útjai, a kötélen lobogó fehérneműi, hallgatag állatai, a kútnál felejtett kék játékkannái csak azért vannak, hogy minden arra járó megragadhassa őket, ha elég bátorsága van hozzá, hogy érte nyúljon és megfizesse súlyos árát. Nem érdekelte, hogy végződik kalandja. Tudta, hogy igaza van. Megelégelte a rombolást, öklendezésig elege volt az esztelen pusztítás értelmetlenségéből. Magasabb értelemben van igaza, olyanformán, mint a rohanó időnek. Igen, de most a paradicsom csendes boldogságát sem tudja elviselni.

Különös elfoglaltságokat talált ki, például naplót kezdett írni, holott nem volt miről írnia, még kevésbé kinek. De írt, mindent, ami eszébe jutott, gátlástalanul leírta, hiszen céduláit senki sem tudja elolvasni. Soha életében még nem volt ennyire őszinte. Önkínzó részletességgel leírta kedvesével való találkozását, az első pillantást, aztán a felébredt gyanút, megzavarodását, veszekedésüket és a kibékülés gyönyörűségét. Pontosan részletezte, mit gondolt és érzett, amikor a Szőke borotválta és ő belenézett zöld szemébe, utána küzdelmét kedvesével a derengő fényű szobában. Kétségbeesetten írt, olyan szövegeket, amelyeket soha, senkinek nem szabad elolvasnia, őrült, szerelmes, trágár szavakat, leírta még a kéj tanút nem tűrő felkiáltásait is. Aztán félretette az írásokat. Elrejtette őket önmaga elől és csak hetek múlva vette elő ismét a cédulákat, hogy újként olvashassa őket. Azt hitte, hogy közben majd elfelejti szövegüket. De nem így történt. Amikor ismét a kezébe kerültek, megundorodott tőlük. Aztán új kétségei támadtak: vajon helyesen ír-e? Hiszen hetek, hónapok óta hiányzik a mércéje. Aggódva figyelt fel némelyik szóra s próbálgatta: „méz-méz-méz”. Különösen, idegenül csengett. Van köze a mészhez? Olyan, mint amikor a méh zizzen. Vagy: ,,Rozs-rozs-rozs”. Aztán: „szerelem”. Milyen lapos, csúnya szó. Sohasem mondta a nőnek: „szeretlek”. Borzasztó és nyomorúságos. Az asszony saját nyelvén beszél: él. Ö gúzsba van kötve és ha a pecket ki is löki a szájából, képes lesz-e beszélni? Szinte beleőrült.

Aztán rajzolással próbálkozott. De nem volt mit rajzolni. Ha a papíron egy vízszintes vonalat húzott és hozzá néhány sürgönypóznát, lehetőleg ferdén és szabálytalanul, már mindent papírra vetett, amit ábrázolni tudott. Próbálkozhatott volna emberrel is, de kedvesét nem merte megkérni. Az bizonyosan szemérmetlenségnek érezte volna, ha józan kézzel rajzolja meztelenségét. Ö csak a tiszta érzés szenvedélyében adta oda magát. Megkísérelte, hogy olyasmit rajzoljon, amit régebbről ismert. Hegyeket, templomtornyokat, városok kútjait. Nem a honvágy hajtotta, abban bizonyos volt. Spanyol katedrális, olasz halászkikötő, vagy vidéki angol városka egyformán megtette volna. Mert a rajz is az élet egyik formája, önkifejezés, amelynek fel kellett volna emelnie őt — de nem tudott rajzolni! Sebaj, ha erősen felidézi az ábrázolandó dolgot, majd csak sikerül. A rajzolás nem nagy dolog, amit az ember pontosan lát maga előtt, azt le is kell tudnia rajzolni. Megdöbbenve jött reá, miért nem sikerül neki; nem tudja, milyenek a dolgok, már nem emlékezik, a képek elmosódtak, eltörlődtek benne. Semmit sem mentett át múltjából, ködfal választja el tőle. Elveszett ember. Mindenki hoz magával valamit, ő semmit. Koldus.

22