Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)

Egy délután az asszony kimelegedve, tüzelő arccal rohant be a szobába. A férfi még sohasem látta ilyennek. Nem értette meg, mit mond, de azt látta, hogy segítségre van szüksége. Keze vérzett, haja a halántékára tapadt és kábító izzadtságszaga volt, szeme szinte szikrát vetett. Kemény melle hevesen emelkedett átnedvesedett blúza alatt, ajka remegett. A férfi követte. Az udvaron habos szájjal, leszegezett fejjel, gonoszul felfelé meredő szemmel, árnyékból napfényre, napfényből árnyékba, körberohant a kölcsönvett és elszabadult bika. A nő mondott valamit és nevetett. A férfi megértette szavainak értelmét és hirtelen megdöbbent. Annyira vannak már egymással, hogy beszédre sincs szükségük? A nő azt kérdezte, miért dühöng a bika. Hiszen nem azért hozták ide, hogy levágják. Azért van itt, hogy éljen. Olyan dühítő ez a bikának?

Sejtelme sem volt róla, miiképpen értette meg. Egyetlen szavának értelmét sem tudta — és mégis megértett mindent, az egész mondatat, még az ártatlannak látszó nevetését is.

Itt ebben a házban csendesen élt, mielőtt idejött, számtalanszor farkasszemet nézett a halállal, pusztulással és nem reszketett. Visszaszerezheti-e a paradicsomot az, aki fél?

Egyszerűen kilépett az udvar közepére és ment a bika felé, készen tartva a botot, amelyet az asszony a kezébe nyomott. A bika várakozva lapított, rozsdabarna nyaka helyenként fénylett. A nő valami olyasfélét kiáltott oda neki, hogy csak akkor üssön, ha feltétlenül szükséges. Megértette. Az állat véraláfutásos szeme várakozóan meredt reá. Pisztolyát kérte. A nő besietett a házba és kihozta — pontosan tudta, hol a fegyver. A férfi közben ismét közeledett a bikához, bal kezében a fütykössel, jobbjában a felhúzott pisztollyal. Az asz- szony a fialnak támaszkodott és nehezen lélegzett. A férfinek sejtelme sem volt róla, átüti-e pisztolyának golyója a hatalmas koponyát. Elhatározta, ha kell, a pofájába lő. Lassan közeledett a bikához, az még mindig lesunyt fejjel állt és várt. Hirtelen eszébe jutott, hogy az asszony mögötte áll és minden mozdulatát figyeli. Féktelen hangulat kerekítette hatalmába és odakiáltotta neki: „Nesze, fogd!” Odadobott neki botot, pisztolyt, és gondtalan sétálóként a bika elé lépett. Ismét eszébe jutott a pillanat, amikor a gépkocsi ablakán kihajolva, tehetetlenségében, békés járókelő módjára, sapkájához emelt kézzel köszöntötte az ellenséges rohamcsapat vezetőjét, és az hasonlóképpen tisztelgett, ahelyett, hogy belélőtt volna. Milyen álomszép ilyen világban élni! A bika nyugodtan várt, tűrte, hogy odalépjen hozzá, megragadja a kötelet a nyakán és meghúzza. Aztán lassan, engedelmesen indult és hagyta, hogy az istállóba vezesse. Szuszogva tűnt el a férfi mögött a homályban.

Az asszony fénylő szemmel nézte a férfit, most nagyon szép volt. Mintha megnőtt, megnyúlt volna, amint kiegyenesedve a férfihez lépett és lábujjhegyre állt. A férfinek szinte elakadt a lélegzete. A nő zavarában a melléhez nyúlt, a férfi meglátta még azt is, hogyan öblösödik a nő tenyere és lesütötte a szemét. Amíg bizonytalan, kutató pillantásaik méregették egymást, az istállóban nagy lárma támadt. A nő forró kézzel megérintette a férfit és behúzta az istálló homályába. Ott a derengő világosságban a bika felismerte szerelmi társát és lihegve ágaskodott a tehén fölé. Az asszony betámasztotta az ajtót, mert a rajta beömlő éles napfény vakította. Pompás, erőteljes küzdelem dúlt a sötétben, a fal mellett álló két ember csak a nyögő, hajladozó állatok körvonalait látta. A férfi örült, hogy nem láthatja a mellette álló asszonyt. Mikor később szeme már megszokta a homályt, gyors pillantást vetett reá és észrevette, hogy a nő teljesen elfogulatlanul néz. Csak megcsillanó szemét látta, amelyben kétszer tükrözött az istálló kis ablaka. Hallotta, hogy a bika patája súlyosan a földre dobban, de akkor már az ajtónál volt, az udvaron és a kapualjon át sietett az utcára.

Szürkült már, amikor a falu körül tett önkéntes és teljesen felesleges körséta után a patakhoz érkezett. Arca még a hűvös esti levegőiben is égett. Be13