Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
De minden csendes marad. Rohannak, figyelnek előre, nem gondolnak semmire. Egy kanyar még és túlvannak a veszélyen. Most egyszerre észreveszik a kocsi zörgését, hogy egy benzines kanna döngve verődik neki valaminek és az ajtók nyikorognak. Ezek a hangok azonban egy másik világból jönnek — meseországon utaztak át. Egymásra néznek, puszta idegességből elnevetik magukat, kiköpnek a kocsi ablakán, mint akiknek minden mindegy és úgysem eshet semmi bajuk. De még nem mernek bizonyosak lenni, nem mernek megnyugodni. És váratlanul ott van előttük a gonosz álomként nyomasztó új veszély. Az országút közepén gépfegyver áll, mögötte két ember guggol. Csöve az autóra, — reájuk van irányozva. Kinyitja az ajtót, mélyen kihajol a kocsiból és zavarodottságában sapkáját lengeti. A gépfegyver mögött saját előőrseik fe- küsznek. Végre megértik, az árokból egy tiszt ugrik fel, mintha a semmiből jönne kocsijuk felé s tudakolja, honnan érkeznek. Megmondják, a tiszt értelmetlenül bámul reájuk. Onnan jönnek? Hiszen onnan minden pillanatban ellenséges támadást várunk! Ott lehetetlenség sértetlenül átjönni — hiszen arra nyüzsög az ellenség. Az értesüléseink pontosak! — alig tud megnyugodni. A további olyan volt, mint amikor a tükör eltörik. Az állandó veszély és erőszak világában ébredtek fel — de amint a messze tengeren bizonyos napokon íelködlik a távoli mesesziget, úgy csillant fel az est csendes óráiban lecsukott szempilláik mögött ennek a békén keresztül való utazásnak ősrégi vágyálma és mérgezte meg minden gondolatukat. . . Ismét felállt és halk léptekkel a nő szobájába vezető ajtóhoz osont. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Lassan, zajtalanul lenyomta a kilincset. Érezte, hogy az ajtó belülről el van reteszelve. Megnyugodva feküdt vissza és azonnal elaludt. A következő reggel aztán látta, hogy nem ezen a falun keresztül tette egyszer azt a különös utazást — de az orosz síkságok tele vannak az ilyen egymásra hasonlító falvakkal. Napjai simán teltek, a szolgálat könnyű volt, szinte lopta a napot. Oszlopuk ittragadt, más falvakban talán más oszlopok várakoznak, de mi köze hozzá? A front egyre messzebb tolódott, már a távolból sem hallották az ágyúdörejt, és úgy látszott, hogy partizánok is csak a front közelében levő területeken működnek. Az irodába osztották be, ami kevés munkája akadt, azt is hazavitte szállására és ott végezte el. Asztalát az ablakhoz tolta, irkáit papírjaira és közben kinézett az utcára, ha bajtársak mentek el az iáblak előtt, megszólította őket és elbeszélgetett velük. Senkinek sem volt sietős dolga. Látott falubeliéket is, öreg embereket, fiatal asszonyokat és gyermekeket. Fiatal férfiakat nem, azok vágy a háborúban voltak, vagy a partizánoknál vagy egyszerűen csak elmenekültek. Az utcákon és kertekben megint tyúkok kapirgáltak, a házak mögött kötelek feszültek száradó ruhával. A gépkocsis küldönc csak ritkán jelentkezett és akkor sem hozott semmi különöset. Leadott néhány papirost, átvett néhányat, elment és minden maradt a régiben. Az asszonyok kimerészkedtek az utcára, tréfálkozva megálltak a katonákkal, végetérhetetlen alkudozásokat folytattak velük sóra és a kútnál összeverődve órákon át hangosan beszélgettek. De már ott is felbukkantak a katonák, ők cipelték haza a nehéz vizesvödröket, a napon sütkérezve rendbehozták az ökör jármát vagy megjavították a törött kocsikereket. Ha megkérdezték őket, miért teszik, csak kacsintottak. Az esték is meghangosodtak, a leányok ismét találkoztak a fonóban és a közeli tér csak úgy zengett éneküktől. Néha férfiének, majd nevetés hallatszott a házakból, főleg olyankor, ha a katonák azokkal a dalokkal próbálkoztak, amelyeket a leányoktól tanultak. Ö napközben szívesen dolgozott otthon, mert olyankor az asszony nem volt látható. Vagy az istállóban tett-vett, vagy a földeken. A férfi sohasem kutatta, hol van. Néha látta, amint kora reggel kapával a vállán csatlakozik a többi 9
