Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 2. szám - Erich Landgrebe: Visszatérés a paradicsomba (elbeszélés, fordította: Szabó Jenő)
Egy katona visszatért és jelentett valamit az őrmesternek. Most még jobban szétszóródott a csapat — úgy látszott, mindenhol akad szállás. Megtudták, hogy a férfiak elhagyták a falut és az asszonyok félnek. Ha pontosabban megfigyelte, akkor láthatta, hogy némelyik ablak üvegén laposra nyomódik egy-egy orr, de a ház ajtaja mégsem nyílik ki. Fogadták már őket ellenségesen, közömbösen, vagy a vendégszeretet kenyerével és sójával. Itt sehogyan sem fogadták őket. A zöldesszürke esti égre felkúszott az első kéményfüst. Katonacsizmák dobogtak a kezdetleges dorongutakon, amelyek itt a járdát pótolták. A sürgés- forgás zaja a törzskarokra és irodáikra emlékeztette, a katonák j ár ta'k-k eltek, hogy ellássák a házat. Lassacskán megélénkültek a kertek és udvarok a házak mögött. A homokban tyúkok kapirgáltak és kodácsoltak. Most, hogy láttáik az asszonyok, hogy a katonák nem rabolnak, kiengedték az előlük eldugott szárnyasokat. Megjelentek a vízhordó asszonyok is, nyakukban a kólyával és a rajta himbálódzó vödrökkel. Az oldalutcán mentek lefelé. Eddig ott állt egy helyben, de most nagy távolságban követte az asszonyokat a keresztutcán, amely szintén egy téren át vezetett. Azon is volt kút, és az asszonyok viselkedéséből megértette, hogy vize iható. Az időközben odavezetett lovak már itták is. Az asszonyok, vállukon a telten himbálódzó vödrökkel, nevetgélve tértek vissza kunyhóikba. Most már majdnem minden kémény füstölt és az átlátszó kék füstfelhő zászlóként lebegett a falu felett, nagyon alacsonyan, mintha attól félne, hogy elszakad a tetőktől. Nem volt tennivalója. Magas kitüntetése és nemrég történt súlyos sebesülése miatt békében hagyták. Mivel pedig mindig is kissé félrevonult természetű volt, nem ragadtak reá felesleges kötelezettségek. Csak azt tette, amire —■ igen ritkán — parancsot kapott. Hirtelen az a furcsa gondolata támadt, hogy a faluban nem szabad kiegyenesedni! A zsellérházak, a tetők, a kémények, sőt még az ég felhői is olyan alacsonyak, hogy meg kell hajolni alattuk. Odahaza még a borús napokon is látta, milyen magasan szállnak a felhők, mindig magasabban, mint a hegyek, pedig azok igen magasak voltak. Itt sohasem tudhatta, mikor kell meggörnyednie. A házak lelapultak, még a kutak is, a kunyhókban és szobáikban csak az érezte jól magát, aki szintén feküdt. Minden szétterült, a mezők, földek, utak elnyújtózva feszültek neki a vándorral vándorló végtelen látóhatárnak. Semmi sem emelkedett ki, semmi sem állította meg a lapos végtelenséget. Mintha ég és föld malomkövekként egymást morzsolná, és nem maradna meg belőlük más, mint a síkságok örökös homokja vagy agyagja és néhány ottfelejtett kunyhó. Van legalább csillag odafenn? — kérdezte magában. Felnézett. Egyet sem fedezett fel, de meglátta, hogy a házakban kigyulladtak a fények, sárgára festve az ablakokat. Ezek is olyan kicsinyek és annyira alacsonyak, hogy a rajtuk benézni akarónak le kell hajolnia. Lassan körbefordult, a sárgára, pirosra, kékre vagy zöldre festett, habarccsal bevakolt vagy fából készült sötét vagy világos ablakszemű házak egymásután suhantak el előtte. Némelyiket vízöntő díszítette, de mindegyiket nádszalma fedte, mint szemrehúzott téli kucsma. A két tér, a kutak és mindez együtt, emlékeztette valamire, csak azt nem tudta, mire. A többiek már bizonyosan gondoskodtak szállásról s talán a lámpa mellett ülnek, főznek, vagy kinyújtóztatják lábukat és hagyják, hogy kiszolgálják őket. Neki is szállást kell keresnie és utána azonnal jelenteni, hol találhatják meg. Még egyszer körbefordult, hogy lássa, merre fénylik számára hivogató ablak. Akkor ott állt előtte a nő. Az egyetlen, aki kijött, hogy vendéget hívjon házába. 4
