Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - SZEMLE - Csányi László: Örökösök
gen, mind ma. Alig van szellemi életünknek reprezentánsa, akinek élete vagy életszakasza ne kötődött volna Veszprém megye valamelyik részéhez, helyéhez, s így ne tarthatná számon a megye nagyjai között. A névmutatóban tanulságos lett volna kiemelt szedéssel jelezni a megyei születettek nevét, mert ez egyben a megye szellemi életén belüli tagolódást, arányokat is tükrözte volna, és reálisabb helyzetképet alakíthatott volna ki a szoÖrökösök Veszprém megyei írók antológiája Kockázatos szerkesztői vállalkozás egyetlen megye íróit antológiába sűríteni: a közigazgatási határok ritkán jelentenek olyan közös szemléleti, esztétikai alapot, amelyen nemzedékek megférhetnek egymás mellett. A visszatérő kérdés is kísért, mert az olvasó mindenképp a szerkesztő társává szegődik, s rögtön azt keresi, ki maradt ki, kinek jutott több hely, mint amennyit az olvasó méltányosnak érez? A Veszprém megyei írók összefoglalásához az októberi forradalom félévszázados fordulója adott keretet, ez volt a „szép és felemelő alkalom, tisztességes szándék” — mint Bodogán János írja előszavában —, s tegyük hozzá, a szerkesztő, Kristó Nagy István, ízlése és tapintata olyan eredményt produkált — bizonyos ellenvetéseink ellenére is —, ami nemcsak az írók és a könyvet kiadó Veszprém megyei Tanács hódolatát fejezte ki a nagy ünnepen, hanem keresztmetszetét adja egy hagyományaira joggal hivatkozó megye pezsgő irodalmi életének is. Természetesen — hogy Bodogán János gondolatmenetét folytassuk — Veszprém megyei írónak lenni nem jelent politikai vagy esztétikai kategóriát, mégsem közömbös, hogy a táj mint közös díszlet, éltető háttér hogyan motiválja az itt élő, innen elszakadt vagy ide visszatért írók művészetét. Mert ez a folyton változó és megújuló táj, melyben egymás mellett jelenik meg a latin Pannónia emléke és a magyar Dunántúl, nemcsak a látvány- élményét jelenti, hanem a hagyomány rosabban Veszprémhez tartozók frontjáról. A harmadik tanulság, amellyel vitázhatnánk, az a koncepció, hogy a ma élő művészek és költők, írók sorát is már a hagyományok körébe utalja. Ehhez a koncepcióhoz már a legtöbb írónál valóban életmű a fedezet, de ez mégsem elég jogcím arra, hogy élő irodalmat relikviaként kezeljünk, bár időmúltával szükségszerűen azzá lesz. PALKÓ ISTVÁN bőségét is: Veszprém, Balatonfüred, Tapolca, Keszthely, Sümeg, Pápa irodalom- történetünk egy-egy fejezetével fonódott össze, s a boldogtalan Csokonaitól Jókaiig, Adyig, Illyés Gyuláig mindenkinek adott valamit, mindenkit gazdagított. De nemcsak a táj élménye volt ihlető erő, hanem a hagyomány is, mert Batsányi és a felvilágosodás, 48 vagy a Tanácsköztársaság eseményei messze világítottak, s a ma írója ezt is örökül kapta ettől a tájtól. Az Örökösök azt bizonyítja, él is az örökséggel, jól gazdálkodik vele. A táj költészetet sugalló szépségeit legteljesebben Simon István fogalmazta meg, s vallomása, ez az áradó prózavers, egyben kulcsot is ad egész költészetéhez. A történelem ihletésével leghatározottabban Csaba Imre él, aki kitűnő novellájában szinte oknyomozó módszerrel követi nyomon a valóságot. A kötet prózája e két lehetőség között feszül, de a táj lírai át- költése és a szinte dokumentumhűséggel ábrázolt valóság egyaránt ezt a tájat idézi, egymásnak felelve, egymást kiegészítve, néha álomszerű utalással a környezetre, másutt helynevekkel is igazolva a valóságot. A kötet legszebb novelláját Tatay Sándor írta, melyben költészetet és valóságot, emléket és kalandot ötvöz egybe elbeszélő művészete. Melléje Bertha Bulcsu neve kívánkozik, aki ismét meggyőz at- moszféra-teremtő erejével. Németh László fiatalkori novellája, tulajdonképpen egy irodalmi keretbe fogott anekdota, érdekes bepillantást enged az induló prózaíró műhelyébe. Keszthelyi Zoltán diákköri emlékét mondja el, Szentiványi Kálmántól valóban izgalmas detektívtörténetet olvashatunk, Pozsgai Zoltán érzékletesen 158
