Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Stetka Éva lírája

ebben a költészetben valami melegség, lágyság, szinte kedvem volna azt mondani, érzelmesség is. Mintha csak védekezésül, a hideg árnyak elleni oltalmul alakította volna ki magában a költő ezt a másik hangot. Mennyi hangulati gazdagság, sóvárgás, ellágyulás van e lírában! Szereti az „elfutó órák édes igézetét”, a „rozsdaszínű esték” hangulatát, a nehéz dáliák, vörös rózsák színét és illatát. Nem átall ilyen, szinte biedermeier közhelyet sem leírni: „Boldoggá tesz a puszta jelenléted.” Vagy: „Virágillattal van teli a város.”

Ez a kettősség — a „hideg táj” és a „tündöklő reménység” — alighanem annak a belső feszültségnek a megfogalmazása, amely Stetka Éva egész költői világának sajátja. Most nem arra gondolunk, hogy e versek jórészt belső monológok, hogy e kötetben talán túl sok a második személyű előadás, hanem arra, hogy magában a költői alkatban lehet valami kettészakítottság, a belső párbeszédre való állandó készenlét. Az egyik „én” a magány és a bezártság miatti szorongást és panaszt, az atomizált lét félelmét jajongja, a másik a melegség, a társak, a közösség után sóvárog, az élet szépségét, a munka gyógyító erejét ünnepli. „Itt vagyok magamban, / Minden, amit adtam, / Mint a pelyva szélben, / Tűnik szét a szélben” — olvassuk a Serdülő konokságban. S ezzel a hanggal felesel az a másik, amit a Derűsen, nyugodtan soraiból hallunk ki: „Ki szépért él, az életért / Gyakran viaskodik, / De megtalálja végül is / Hitét és harcait.” A kötet még nem a harc eldőltéről, lezáródásáról tudósít, hanem a drámai küzdelemről. De osztjuk a költő örömét, hogy a „maradj magadba zárva” parancsa ellenében az otthonkeresés, a harmónia kívánása kap immár nagyobb nyomaté- kot lírájában; hogy a „sírnom sem volt jó egymagám”, hogy a „természet s munka formálja át a létet” fölismerése adja költészetének mai alaphangját. Sőt — úgy érezzük — az „oldott derű” deklarativ megfogalmazása helyenként már-már zavaró, programszerű- Az olyan közvetett bizonyíték, mint a kötetzáró nyolc-tíz igazán kitűnő költemény, hitelesebb dokumentuma annak, hogy ez a sajátos költői alkat magasrendű, közösségi érdekű költészetet tud teremteni. (Hidegfehér, Tündöklő szirmok, Elsuhanó emlékek, Tündér-kék, s az Eluard halálára írt Gyászdal, ez a modern jeremiád.)

Stetka költői világának kettőssége, a kétség és remény, a magány és társkeresés a kötet nagyobb részét megtöltő szerelmes versekben is hangot kap. „a szerelemben éled / Öröm és fájdalom” — írja. Egy lappal odébb ugyancsak ösz- szekapcsolja a két érzést: „Az, akit összetörtek / Hűséges mind a sírig. / Talán a szenvedésből / Nyílnak a nefelejcsek.’” Akárcsak ebben az egész költészetben, a szerelmes versekben is van valami megfoghatatlan, álomszerű. A költő inkább egy szerelmi álmot őriz, mint valóságos, hús-vér alakot öltöztet fel szavaival. Jelkép ez a szerelem. Szókimondó, érzéki képek és a testtetlen, érzéketlen vágy szavai kerülnek egymás mellé. Szinte a misztikusok rajongását juttatja eszünkbe, ahol az elvont érzés gyakran nagyon is köznapi, naturális képekben jelent meg.

„Minden versemet úgy írom, mint ahogy egy rég megoldásra váró feladathoz nyúl a matematikus” — vallja a költő. Az idézet elsősorban e költészetnek a zenével való rokonságát bizonyítja: hisz a matematikus pontosság a lírában leginkább a vers zenei felépítésében, a képek megszerkesztésében jelentkezhet. De a matematika emlegetése védekezés is az értelmetlenség vádja ellen. Az álomban minden lehetséges, s az emlékek szabadjára engedése a képek kusza és értelmetlen burjánzását eredményezheti. „Nem képzavar, érts meg... ha virágok illata ébred a vérben...” — írja Zene szól című versében. A konstruktív szigorúság, a geometrikus rend hiányzik ebből a lírából; s az álomszerűség a versszerkezetben, a költői eszközökben, a szófűzésben, az ismétlésekben és a sűrű gondolatritmusban is meglátszik. Mégsem mondhatjuk, hogy értelmetlen, vagy illogikus ez a nyelv. A jelenségeknek, a részleteknek a képzelet alá rendelése néha az összefüggéstelenség érzését kelti, s legfeljebb — ahogy Stetka nevezi: — az amorf-logika „törvényét” tudjuk itt-ott fölfedezni; de épp a már fentebb is említett, gondolati értékükkel is kiemelkedő versek e líra sajátos stíluseszközeinek magasrendű és önálló alkalmazásáról tanúskodnakTÜSKÉS TIBOR

156