Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Stetka Éva lírája

csak a modern költészet körüli vita ért nyugvópontra, nemcsak a modernség fogalma kapott helyes értelmezést, hanem Stetka Éva lírája is kijutott a vonzó példák hatása alól, az útkeresés és a kísérlet szakaszából a kiteljesedés korába fordult. Általánosságban elfogadhatjuk: modern mindig az, ami tudatosan szakít valamivel, amit már lezártnak, túlhaladottnak ítél. A modernség: a ma művészetének szembefordulása a tegnapi divattal; a hagyomány elutasítása. Stetka szerint: „A modernség az én szememben stíluseszköz, amely a korszerű mondanivalót közvetíti. Így lehet realista — a modernség mellett — Aragon, Eluard, Lorca is.” (Szép versek, 1964.)

Az első kötetet 1963-ban követte Az egyenlőtlen lépés s három évvel utóbb a Fehértől feketéig. Már az előző két kötetet „sok belső küzdelem lecsapódásá”- nak, ,,a klasszikus és modern líra szin- tézis-kíséreté”-nek tekintette a költő; a szintézis igazi megvalósulását, a maga szürrealizmusának „klasszicizálódását” valójában most, legújabb könyvében érte el. „Ritkábban jön a Múzsa, de megjelenései szebbek, Nem hord cifra ruhát s színpadias koszorúkat...” Kevesebb a dalszerű forma, a könnyed rím-mámor, s hangsúlyozottabb a versekben a gondolati építmény, a „formák mértani rajza”.

Az egyszerűsödés azonban nem járt az alapvető alkati tulajdonságok megváltozásával. Ha igaz, hogy a modernség' tudatos szembefordulás a hagyományokkal, akkor Stetka lírájának modernsége nem más, mint annak feltételezése, hogy az ábrázoló líra a múlté. E költészet nem a látványt írja le, nem másolni akarja a körülvevő tárgyakat, hanem á valóság elemeinek felhasználásával egy másik világot teremt. Nem szembefordulás ez a valósággal, de az alkotó belső művészi világának, érzéseinek és emlékképeinek a „realizálása”. E költészet családfáján valóban Eluard, Rimbaud, Mallarmé neve olvasható, a szürrealistáké, s ha visszafelé követnénk, talán egészen a romantikusokig érne a sor. Stetkánál is a valóság elemeire bontva, jobbára csak hasonlatokban, képekben van jelen, s e tekintetben költészete valóban az említett nevekkel rokonítható. Lírájának eredetiségét azonban önálló élményanyaga biztosítja, valamint az a sajátos mód, ahogy

kiválasztja és egymáshoz fűzi a jelenségeket, más szóval, ahogy megalkotja a maga egyéni költészetét.

Stetka hunyt szemmel, „félálomban” írja verseit. „Álmomban folyó fölött mentünk át a hídon ...” Látomások, álmok — Rimbaud szavával: „Illuminations” — itt a versek. Az „álmok” mellett másik kedves, gyakori szava az „emlék”. A költő emlékekkel játszik, s az emlékek játszanak vele. A vers többnyire azokat az érzéseket fejezi ki, amelyeket a múlt emlékképei ébresztenek a költőben. Elég egy „hívószó”, „vasárnap van és reggel", elég egy név, illat, véletlen felötlő kép, s a költő képzelete „működésbe jön”. „Összekavarodnak bennem a dolgok •..” „Emlékeimben elbolyongok...” „De jó, hogy annyi emlék védi a léted, ember...” Ennek a költői alkatnak és sajátos vers- alkotói módnak kitűnő példája a Regge- ledik című vers. Az egészet ideírom: „Látod, már reggeledik, söprik az utcát, / Ragyognak a kékes vasárnapok, / Virág nyílik a kertben, / Egy hajnali reggelre gondolsz, / Észrevétlen könnyeket ejtesz, / Szeretnél énekelni, / S lassan és forrón átjár a szomorúság...” Itt a költő a látványtól jutott el, az emlékezetben felidézett képeken keresztül, az egyéni érzés kifejezéséig. Máskor a látszólag kuszán fölidézett képeket zárja le ezzel az epigrammatikus „magyarázattal”: „Egy régi kép jut eszembe látod ... S te jutsz eszembe róla.” És hogy ez az „elsuhanó emlékek”-ből és álmokból táplálkozó — de a valósággal a kapcsolatot mindig megtartó — költészet mennyire tudatosan vállalt „program”, mennyire a költő alkatából következik, álljon itt a lírai önismeretnek ez a néhány szép sora: „Hogy édes emlékeink ily elfeledve élnek, / De fölélednek egyszer, jól tudom, / S virágot bont újra az emlékezésnek / Földjén néhány friss szó, / S a fájdalom.”

„Kenyér és vas a vers” — olvashattuk Stetka Éva egyik korábbi versében. Ebben az egész költészetben van valami fémes csillogás, valami az üveg és a jég hidegségéből, áttetsző fehérségéből. Különféle versekből jegyeztem ki e szavakat: „üveg alkonyat”, „hideg árnyak”, „hidegen csillogó utak”, „csillagok fénye’ stb- S ideírhatom még, hogy leggyakrabban használt jelzője a „fehér”. De van

155