Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Szobrok és istenek

kilencvenfokos szög meghökkentő tényszerűsége (először modoroskodásnak éreztem). A költő nem tudósít, miféle szobrok ezek, de tudjuk, hogy súlyosak, hajót süllyesztőén monumentálisak. Veszteségérzete taglalásáról is lemond. Részvétünket sem hívja ki. A „látványos halált” is mellőzi a papíron. Vannak veszteségek, melyek nem tűrik a szót. Helyettük egy elementárissá növő érzelmi folyamat kisajátítottjai leszünk. Velünk „történik” a vers. Ezek a névtelen arcú monumentumok ifjúkori eszményeink pantheonjából valók; ezek formálták szellemi gerincünket, telepítették belénk a klasszikus etika princípiumait. Kérdeztem sokakat: mindenkinek más tartalmat közvetítettek ezek a monstrumok. Azonosították a Húsvét-szigetek szobraival. Rendben. Méginkább az, hogy megkeresték valahai eszményeiket, hangosan gondolkodtak fölöttük és ki-ki saját hasznára döntötte el a kérdést.

Fentiekből következik: Nemes Nagy nem kollokviális alkat, nem „pletykál” a versben: az olvasót egyenrangúnak érzi önmagával, bízik fogékonyságában. Három vézna verseskönyvéből nehéz volna életrajzát megszerkeszteni (a külsőt semmiképpen!), de fordítói munkásságának ismeretében az olvasó kíváncsisága növekszik és kirajzolódnak előtte az égtájak, melyeket a költő megjárt, s törvényszerűnek érzi a három kötet hangváltását, megújult mítosz-te- remtő képességét, megdöbbentően bonyolult vagy ijesztően egyszerű (a kettő majdnem ugyanaz) híradásait és mindenkiétől különböző közlésmódját. Mekkora fegyelem követeli benne, hogy ne működtesse verbális készségét, hiszen a műfordító N. N. A. bizonyítja, hogy szókészsége Weöres Sándoréval vetekszik. (Mint ahogyan szép nyelvi ,,fölöslegei”-ről: elragadtatott életszakaszairól fordításai árulkodnak, hazai műfordításunk e nagy teljesítményei; azokban fokozottabban és közvetlenebbül érezzük változatosságigényét, nagylendületű ugrásait a végtelenségérzet szakadékaiba (Vándorévek, Magvető, 1964).

Legeg'yedibb vonása, mellyel költészete a magasrendű korszellemnek is példája lehet, a modem, ám tradicionális féken tartott lírizmus, amely új asszociációs bázist igényel. És mégis: nem a hagyomány talaján, de szikláján áll. Nyugati mintáktól elütő objektív lírája itthoni gyökérzetű, „népies urbanizmusa” (Rónay György megállapítása) olykor klasszicizáló törekvéseket valósít meg.

Az olvasó, aki a műalkotáshoz megváltás-igénnyel közelít, nem tehet szemrehányást a szerzőnek, mert nem él az orvoslás módjaival. Közli a diagnózist. Az is reményre jogosít. Nem ápol hipotéziseket, a nagyképűség gyanújától is óvakodik. Működése a szenvedés okainak földerítését célozza: behatóan ismerni összetevőit és megnevezni következményeit. Ez az eszmény sajátította ki, ennek szolgált eddig:

A tölgy-magasnyi fájdalom önnönmagában megvigasztal.

(Tölgy)

Igen. A „vigasz”-nál, de még a bánat eufóriájánál is hatékonyabb gyógyszer a tudás bizonyossága. Még akkor is, ha átmenetileg hátrahőköltet a puritán közlésmód szikár fensége. Köztudott, hogy mostani líránk „kórlapján” gyakori tünet a sokat-beszélve keveset-mondás. Figyeljünk tehát megbecsüléssel a szűkszavúnkra: műhelyükben is szépszámmal „kaphatók” remekművek.

SÓLYMOS IDA

144