Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - SZEMLE - Solymos Ida: Szobrok és istenek

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt, és tedd hatalmas funkcióid, csak ülj és nézz örökkön át.

Már nem halaszlhatlak tovább.

Az idézett rész mintha az utolsó szó jogán hangzana el, az ítélethirdetést követő csönd után, a tudomásulvétel bizonyítékaként. Ha valaki fölért a kétségbeesés legfölső emeletére, és úgy döntött, hogy életben marad, kitalál egy istent és kifaragja magáinak; közhasznúbban: önmagával szemben támasztott erkölcsi igényét új törvény táblákra írva, egyszerre teremti és fejezi ki a korigényt és a kor szellemét. Nem magyaráz, hanem fölmutat. Maga elé tolja a tárgyakat és velük szuggerálja lejegyzésre méltó látomásait, de feszülten vigyázva tapad a látomásra is: oldalt ne csússzék, be nie furákodhassék valami lebegő bizonytalanság, hiteles legyen az inspiráció közvetítése. Tényközlő líra az övé. Ezt a szigorú alapállást érzékelik azok, akik a steril versek szerzőjét kritizálják benne. Nemes Nagy Ágnes elkerüli a trivialitás ingerlő határait. Nem segíti előzékenyen rezonáló készségünket, óvakodik az olvasó „korrumpálásától”.

Világképe a protestáns racionalistáé, metafizikai igénye metafizikátlan. Az a „maradék isten”, akit első kötetében emleget, akkor még volt, sokféle névvel illettük, de kipusztult belőlünk, mire sokasodó temetőink halottait leltárba vettük. Gondoljunk a barátnője halálára írott Elégia egy fogolyról zárósoraira:-— Téged aztán nyugatra vittek. —

Ruganyos tested, szép agyad, zöldes félholdja szemeidnek, kezed valami könyv alatt, s a tüdővész, a jég, a kamra — igazságom! Ne hagyj magamra!

Akit mindenkijéből (tehát: mindenéből) kifosztottak,

. . . nem tud bosszút állani, de megbocsátani se, végképp — az örökmécsként égeti olthatatlan keserűségét

(kiemelés tőlem: S. I.)

Föllépése kezdetétől bűn és erkölcs konfliktusát nyomozza. Nincs terünk előző kötetei idevágó passzusait idézni, — de a Bűn c. vers személytelen szuggeszti- vitása szavatolhatja állításunkat:

De érdemelt-e több napot?

Bűntelen, aki élt?

S kin égett egy égboltnyi láng, az lesz a legvakabb szilánk, s még azt se tudja: mért?

A kiábrándultság prófétája ő, útban a megkínlódott remény felé.

142