Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Gróf Péter: A nesztelen halálról
a gépkocsik, vegyianyagot, ablakkeretet, meszet vagy festéket vittek, szükség szerint. A kollektíva elé idézett dolgozó ugyancsak építkezett. Ugyanazon a helyen, a saját telkén ő is nyaralót akart: a maga kis vikendházát. Egy évtizede szorgalmasan, becsületesen dolgozott az üzemben, felesége szintén, s egyikük fizetését minden hónapban megtakarították. Nem járt szórakozni, nem élt szenvedélynek. Valóban vásárolt egy kis Trabantot, egy kis telket is, s rá épült volna a nyaraló. Mi tagadás, előfordult, hogy a le-leinduló gépkocsin szabad hely akadt, s ilyenkor az említett dolgozó saját építőanyagából is szállított. Tudták ezt a vállalatnál, s a rakodásnak is mindig voltak tanúi. Látták, hogy mit tettek fel, s mi került le a platóról. Mindig a sajátja, amit pénzért vásárolt, s amelynek számláit megőrizte. Valahonnét mégis elindult a suttogás. Miből került autóra, nyaralóra? S a táskaügy nyomán mindennapos téma lett az emberek között. Átköltéssel, gondolatmenet-változtatással, de egyre vadabban. Mikor végre maga is tudomást szerzett „tetteiről”, már elsekélyesedett körülötte a bizalom, s görbe szemmel, csalódottan méregették. Az örvénylő suttogást hatósági vizsgálat követte, mely felmentette a vádlottat, mivel semmit sem bizonyíthattak ellene. Egyetlen vétséget találtak csupán: éjszaka érkezett meg a gépkocsi, s rakományát a szállítók csak „bedobták” valahová. Két nap múlva azonban kiderült, hogy nem ő lopta el. Feszült izgalom ülte meg az érdeklődőkkel telt termet. Elvégre nagy hal került horogra. A vádlott székét külön előre tették. Mikor leült, nagyon egyedülállónak, magányosnak hatott. Hátul a teremben várakozást, mohóságot árultak el az arcok. Nem a táskaügy izgatta kedélyüket, sokkal mélyebbre akartak látni. A kollektíva forrásban volt, bűntettet érzett, s büntetni akart. A férfi visszafojtott indulattal, halkan beszélt. Szavai nyomán megelevenedett a történet. Ferdítetlenül, valószínűen. Síri csend követte szavait, amikor azt mondta, hogy végsőkig elkeseredett, alvás helyet töpreng, a műhelysarokban magában beszél, s könnyei peregnek társai előtt. S talán az is elhihető, hogy idegességében véletlenül táskájába tesz valamit, amit nem volna szabad kihozni az üzemből. Az ősz hajú, szégyenében is egyenes tartású ember ott állt középen, de már nem egyedül. A teremben levő ítélőszék lassan baráti, segítő közösséggé változott. Voltak, akik már vita közben lezárták magukban az ügyet, mások a végén láttak tisztán, és önként léptek megbántott társuk mögé. Kérés nélkül, keresetlenül. Azok, akik együtt dolgoztak vele, akik ismerték gondját, örömét, s azok, akiket a szennyes áradat magával ragadott, mikor bemocskolták a nevét. A történet jól illusztrálja, miként akart ismét ölni a nesztelen halál, ám éppen azok hiúsították meg diadalát, akikkel mérgezte áldozatát: az emberek! GRÓF PÉTER 338
