Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kovács József László: Vallomás a szülőföldről

Tehát a látásmódja, egy táj iránti érzékenysége gyerekkorban fejlődik ki, amikor fölfedezi magának a táj szépségét, fölfedezi a táj romantikáját, fölfedezi magát a táj lelkét. Sorsom ajándékaképpen Magyarország egyik legszebb tájegységéről származom, ott töltöttem gyerekkoromat, ifjúságomat, ez a Bakony, a Balaton északi része, ahol ma is még szinte középkorias hangulat uralkodik, szülőfalumra három várrom néz, középkori várrom — Sümeg, Tátika és Rezi vára. Gyönyörű erdők között, szőlőhegyek között nőttem fel, olyan faluban, ahol tán megállt az idő látszatra, mert lelkében, etnikailag ma is őrzi azt a jelleget, amit évszázadokon keresztül őrizgetett magában, ugyanakkor persze ugyanúgy modernizálódik, mint a falu vagy a város általában, tehát televízió is van a házakban, a rádió az mindennapos jelenség, vagy használati tárgy.

Azt hiszem, hogy a magyar költészet általános jellemzője az, hogy még a legelvontabb költőink költészetét, életművét is jellemzi a tájszemléletük. Ha mi az Alföldre gondolunk, elsősorban Petőfi jut az eszünkbe. Petőfi felfedezett egy nemzet számára egy nagy alföldet, egy nagy országrészt, és ha „A puszta télen”-re vagy a „Kiskunság” című versére gondolunk vagy olvassuk, akkor rögtön érezzük, hogy mennyire átélte a tájat a maga szépségében, kopárságá- val, szóval az egész színvilágával. Magam is így vagyok, s ezért tartom én elsődlegesnek a Dunántúlt az én számomra, az én szempontomból. Pannónia nekem többet is jelent, mint tájat, az arányérzékemben segített, a harmóniában segített, kialakított bennem valami olyasmit, hogy kerüljem a végleteket, és szeressem a szépet, az emberszabású dolgokat. Ez a világ a maga átlátszó, átfogható világával arra ösztönzött mindig, hogy ne mondjak olyat, amit magam ne tudnék áttekinteni, ne emeljem meg a szóhasználatomat, amikor meg tudom találni a szavakban azokat a jellemzőket, azokat a jelenségeket, amelyek kifejezik azt a tájat, kifejezik azt a hangulatot, amelyek többet adnak nekem, ha én egyetlen egy jelzővel vagy képpel eltalálom, mintha valami óriási forgatagként próbálnám éppen az én szülőfalum körüli hangulatot, annak a tájnak a szépségét megragadni. A táj nemcsak a domborzatot, nemcsak a faunát jelenti és a flórát, hanem mindazt, ami egy ember életében lényeges, ami tulajdonképpen örök. Ahogy az ember a nyelvét, az anyanyelvét az édesanyjától kapta (a magyar nyelv nagyon szépen fejezi ki már szóhasználatunkban is, hogy anyanyelv), ugyanúgy kapja az ember az egy életre szóló indíttatást a szülőföldjétől.

Nagyon sokat jártam a világban, és sok szép tájat láttam, a trópusoktól az északi sarkkörig, de mindig valahogy háttérnek éppen az én szülőfalum tája volt, ahhoz mértem, azon keresztül tudtam megállapítani más tájak szépségeit. Tehát kontraszt volt nekem ez a vidék, és ahogy próbáltam lemérni, hogy nekem miért szép a japán tenger partvidéke, eszembe jutott, hogy mi a különbség a japán tengerpart és az én falum szőlőhegyei között. Tehát valaminek, a szépségnek is vannak mércéi, vannak különböző skálák. Énnekem ez a vidék egy életre szólóan meghatározta, hogy hogyan látok, milyen hangot hallatok, hogyan fejezem ki magamat. A másik pedig az, hogy minden vidék kialakítja a maga emberi világát is. Nem véletlenül olyanok az alföldi emberek, amilyenek, és nem véletlenül olyanok azok a dunántúliak — éppen az én vidékem emberei —, ahogy én megismertem őket. Tehát az emberség és a táj valahogy összefüggenek egymással, a kultúra és a mai ember érzésvilága, szellemi világa nagyon összefügg, ezt örököltem, ezt próbáltam kifejezni. Ha a verseimben nosztalgiát éreznek, vagy kicsit fájdalmat, azt sajnálom, hogy az idő könyörtelenül törli el mindazt a szépet, amelyet meg kellene őrizni. Sajnos az ember

128