Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - HAZAI JEGYZETEK - Kovács József László: Vallomás a szülőföldről
mutatkozik meg az embereknek (és úgy érzik, szép, mert ők nem vették volna észre a mindennapok gondjaiban), akkor tudom, hogy nyert ügyem van. Számos versre hivatkozhatnék, nemcsak a magam pályájáról, hanem kollégáim költészetéből is, ahol éppen ilyen emberi momentumok, mozzanatok jelzik, hogy a mai olvasóközönség szereti ezeket a verseket. Szereti olvasni azokat a hangulatokat, amelyeket éppen a költészetben fedez fel, hogy az övé. A virágzó cseresznyefa alatt beszélgető szerelmesek, a szőlőrendben kapáló egyszerű öregember, vagy a modern családi kör tipikus eset. Amikor a gyereket először reggel elviszik óvodába, bölcsődébe, és a szülők mennek a maguk dolgára, ez nem egy család problémája ma, nem egy család életére jellemző, hanem szinte a társadalom egészére. Tehát a költészetet, a modern, szocialista költészetet ember nélkül elképzelni nem lehet. Bizonyára hallottak arról hogy a művészetek nyugati felfogás szerint egyre inkább közelednek az ember nélküli, a nonfiguratív és egyéb dehumanus irányzatok felé. Én azt hiszem, hogy valamennyire előnyben vagyunk velük szemben, mert talán tíz vagy húsz év múlva ők is vissza fognak térni, hiszen a művészet egyetlen célja, egyetlen lényege nem lehet más, mint az ember, aki a művészeteket azért szereti, mert magát, a sajátmaga tükörképét látja benne. Nagyjából így érzem az ember szerepét a költészetben, legalábbis így szeretném a jövőben, ha a magyar költészet ezt meg tudná valósítani. Második kérdés: Mindketten dunántúliak vagyunk. De én csak érezhetem, hogy mit jelent nekem Sopron, gyerekkorom kanyargós Szentlélek utcája, bolthajtásos diákszobám, ahová be sem léphetek már, hisz idegenek lakják, vagy a fanyar illatú Ikva patak, addig Simon István a dunántúli, a magyar táj iránti érzelmeit versekben rögzíti. Ezt idézem most: ,,Láthatatlan részem ott munkál a földben belegyökereztem!” Ez a belegyökerezettség él még a hasonlataiban is: ,,Űgy fekszem itt a csöndben hetek óta fehér falak és fehér lepedők közt mint száraz kereszt a mezőn ha eldőlt régen már a hóba” Költők gyakran fordulnak vissza szülőföldi, tájbeli elődökhöz, a debreceni Tóth Árpád a debreceni Csokonairól ír, és a Veszprém megyei, bazsi Simon István a kemenesáljai Berzsenyi Dánielről. Falusi búcsúban című versében egy kis könnyes bánatot is érzünk, hiszen a sofőrré, fodrásszá lett falusi fiatalok után „huszonnégy torkával a csűrben / utánuk sóhajt búsan a vetőgép”. Megkérdezem a költőt, mit jelent neki a magyar táj, és Pannónia jelenti-e neki a magyar tájat? * Ahogy említettem már az előbbi kérdésre feleletként, természetesen a fiatalság, a gyermekkori emlékek meghatározzák az ember életét egészen öregkoráig. 127
