Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - Héra Zoltán: A vendég és a kacsintók (elbeszélés)
HÉRA ZOLTÁN A vendég és a kacsintok Délelőtt érkezett meg a vendég, s miután kényelembe helyezkedett és a közeli hegyről megszemlélte a várost, délután, három órakor tolmácsa kíséretében elindult, hogy megtartsa előadását korunk világnézeti és erkölcsi problémáiról. Lent, a lapályon épült városrész nem túlságosan ízlésesen, bizonyos tekintetben száraz, bizonyos tekintetben pompázatos épületében, a bejáratnál java- korabeli férfiak, szemmel láthatóan entellektüelek kis csoportja várta és vitte fel az első emeletre, egy jól berendezett tágas helyiségbe. Az entellektüelek jó benyomást tettek rá, noha voltak közöttük olyanok is, akik kevésbé tetszettek neki, mintha tapadtak volna egy kissé hozzá, s az előzékenység egyik túlzott nemével biztosították volna őt arról, hogy nevét ismerik, küzdelmes múltját és bátor elméleti munkásságát nagyra értékelik. Entellektüel volt maga is, hajlamos arra, hogy bizonyos jeleket, amelyeknek talán nincs is oly nagy jelentőségük, fontosaknak tartson, más jeleket viszont, amelyek csakugyan fontosak, elhanyagoljon. Különös baja ebből eddig még nem származott. Az utolsó percben majdnem mindig képes volt arra, hogy a lényegre összpontosítson. Ügy látszott, hogy a rugalmassága győz most is. Egy kicsit megzavarták ugyan a túlzottan előzékenyek — jónéhány értékes percet töltött el azzal, hogy töprengett a természetükön —, ám annyira nem zavarták meg, hogy megfeledkezett volna a tárgyról. Az entellektüelek soraiból, akik részben körülülték, részben körülállták, kínálták kávéval és tartották szóval, az utolsó percben, közvetlenül előadásának kezdete előtt, eljutott hozzá egy rokonszenves fiatalember. Váltott vele is néhány szót, s e röpke beszélgetés alapján úgy ítélte meg helyzetét, hogy a gondolatok, amelyeket ki fog majd fejteni, a vendéglátó városban talán nem is hatnak a meglepetés erejével, nem kell hát őket hosszasan bevezetni. Ügy döntött, hogy előadása szövegét — a már lefordítottat — kissé megkurtíttatja. Örömmel látta, hogy kérését nyomban teljesítik. Aztán végbement a bevonulás és — az asztalnál — a kissé ceremónikus, ám egészen praktikus elhelyezkedés. Meghallgatta vendéglátói egyikének, előadása egyik patrónusának köszöntő szavait — az ő nyelvén szólt a patrónus és ez kellemesen hatott rá —, majd szólásra emelkedett maga is. Üdvözölte az egybegyűlteket és előre bocsátotta, hogy nem okítást kíván ő adni, hanem csak néhány szempontot a vitához, amely — reméli — kialakul. Ügy vélte, hogy ezzel már jó útra is terelte a dolgot, alkalmas formát talált ahhoz, hogy az idegen nyelvű közönséggel a személyes érintkezés légkörét megteremtse. Ám amikor visszaült a helyére, és szövegének szavait kitűnő tolmácsa szájából meghallotta, mégiscsak furcsa érzése támadt. Bántotta, hogy hallgatójává kényszerül lenni önnön előadásának. Igyekezett megszokni ezt is. Figyelt az idegen nyelvre, hátha elkaphat néhány latinos szót, és legalább nagyjából tudni fogja, hol tart a tolmács, és érzé4
