Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - Héra Zoltán: A vendég és a kacsintók (elbeszélés)

kelheti egy kissé azt is, mire miképpen, reagálnak azok, akiknek némaságában ezúttal osztozni kényszerül.

Jó néhány percet töltött el így önbiztatással, úgy is mondhatnánk, fész- kelődéssel, míg végül is megtalálta a helyét és immár minden elfogódottságtól mentesen ráemelhette szemét a hallgatóságra.

Játéknak, szórakozásnak szánta a nézelődést, ám csakhamar figyelmes lett valamire, ami megtorpantotta. Nézte a közönséget és úgy látta, hogy a személyek, akikre ráemelte a pillantását, rögtön megérzik, hogy feléjük fordul, és — tiltakozásul-e az ártatlan vizsgálódás ellen vagy valami másért — tüstént elvesztik — magatartásuk természetességét. Ügy látszott, hogy tekintetük, amely _az előbb még egyenes volt — egyenesen a tolmácsra szegződött —, hirtelen megbillen, mintegy kifordul tengelyéből.

Kancsalok volnának? Inkább hitte, hogy a saját képzelete kancsalít egy kissé; fáradt, keveset aludt, rosszul aludt.

Megdörzsölte szemét, s felemelt egyet az előtte fekvő papírokból. Mögéje bújt, ásított.

A rossz érzés, amely az imént elfogta, nem hagyta el teljesen, de majdnem elhagyta, s úgy érezte, hogy teljesen el tudja űzni.

Fölnézett megint — ezúttal nem középre, hanem rézsút, a hátsó ablakok felé, és látta, hogy ifjak ülnek ott az ablakmélyedésben, és egyáltalán nem kancsalok. Ellenkezőleg, teljesen egészségesek, határozott tekintetűek.

Aztán megpillantotta a fiatalembert is, akivel odaát, a másik teremben beszélgetett. — Az egyik térdét a másikra helyezi, s úgy kulcsolja át a kezével, hogy a feje — figyelő, okos feje — így is előréhajlik; ruganyos a tartása, és ruganyos a szelleme is — állapította meg róla jólesően.

És öröme nem szállt el akkor sem, amikor a másik, az ajtó felőli oldalra emelte át a tekintetét, és az egyik, a termet inkább díszítő, mint biztonságossá tevő márványoszlop mellett egy erővel teljes, látszólag igen jólelkű emberen akadt meg a szeme.

Megnézte ezt az embert is. Nézte, amint ül a széken, egyik kezével a szék karfáját fogva, a másik kezét hanyagul lelógatva, s úgy figyel, hogy szeme is kitágul és az ajka — barna, szélfutta arcán az ajka — is megnyílik a figyelemtől. Figyel, mint órán — dehogyis órán, mesélő helyen, moziban, színházban, vagy akárhol, csak éppen nem órán — a gyerek — jegyezte meg és úgy találta, hogy élete legjobb éveire emlékezteti őt az ismeretlen férfi. Valamikor, az ifjúságában tüzes apostolnak tudta magát és miként kortársainak emlékirataiból is kitűnt, ilyennek tudták őt mások is. Akkor, veszélytelennek egyáltalán nem mondható útjain — sok előadást tartott akkoriban és tartott néhányat börtönben is — találkozott a figyelemnek azzal az áhítatával és egyszerűségével, amellyel most, az idegen férfi arcán — gondolta, s mivel újabb útjairól oly sokan próbálták volna lebeszélni, még némi büszkeséget is érzett erre. örült, hogy hatni tud az emberekre még ma is, meghatja őket szavai erejével.

— Megy ez •— mondta magának és érdekes, mintha nem is csak magának mondta volna. A derék, föltételezése szerint minden tekintetben jóravaló férfi, akit érdeklődése körébe vont, megmozdult most, és egészen úgy, mintha értette volna, amit a vendég magában gondolt, visszanézett szemlélőjére. Visszanézett és szélesen, mintegy bátorítóan elmosolyodott.

Már éppen visszamosolygott volna ő is, amikor hirtelen úgy találta, hogy el kell fordítania a tekintetét. Az illető —* a derék, jóravaló férfi — megmerevítette ugyanis a mosoly után az arcát, majd pedig — s ez érte a vendéget vá5