Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)

1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Syposs Zoltán: "És hát nem lesz idő!"

indul ő is: „Tűzláng ragad tova — már távozom”, talán ekkor írja ezeket a sorokat.

Tizenöt-tizenhatéves lőhet, amikor szemérmesen, titokban írogatni kezd. Aztán egyre többet, egyre lázasabban, az elhivatottság olykor gyötrő, nyugtalan érzésével. Látomások kísértik, halálsejtelem és életvágy „kettős zenéje” adja versei hangulatát, „ifjú erdők kóborló illatából szőtt álmok” lengik körül, varázslat és titkok:

Nem semmiség ez: ülni álmodozva a tűz előtt, kis lángok serkenését figyelni, majd izzó parázsnak pírját, s körül az árnyakat, hogy imbolyognak visszahúzódva s újra elborítva homállyal a nagy függöny ódon selymét, táncolva a falon, és egyre súgva különös szellem-éltek titkait.

Be jó, be igen jó így ülve’lesni ha búsan is, ha félve vagy csodálva képzelt világok eszme-életét!

Cambridge-ből küldi meg zsengéit Babits Mihálynak: ,,. . . magyar verseket, csinos angol loose-leaf bookban, szép, rendes diákos írással letisztázva: nem a hiúság hánya vetisége, hanem az önmagával és a művészettel szemben egyformán áhitatos fiatalság gondja látszott a füzeten. A versek nem voltak teljesen érettek, írójuk inasvolta különböző hatások készséges átvételén s a technika némely kezdetlegességén is kilátszott, de lendületük meglepett, s őszinte örömmel olvastam fel akkor barátaimnak néhány strófájukat, melyeket finom ízlés, komoly tanulmány, a külsőséges hatások és éretlen újdonságok megvetése, az egyforma köntös alatt forró nagy lendület tettek rokonszenvesekké” — írja Babits, alig két évre rá — akkor, amikor már az ifjú költő halálhírét hozzák a lapok, — aztán meghatódott méltatással, a késői bánat kesergésével így folytatja: ,,Ó, ha tudtam volna! Miért nem küldtem nehány jobb szót a fiúnak, valami dicséretet, miért nem okoztam neki valami nagy-nagy örömet, miért ítélgettem szárazon, hogy »még hatások alatt áll,« hogy »páthosza diákos«, hogy »invenciótlan a technikája«?, hisz a páthosz, a konzervativizmus: éppen ebben láttam én értékek csíráit. Most avval fogok szomorúan mulatni, hogy elképzelem a legjobbat és legtöbbet: mi minden lehetett volna az ilyen csirákból, elképzelem őt a jövendő nagy poétájának; hisz, ha nem ő, hány más hullhatott el így, ki nagy leendett volna, de jelentéktelen ifjú próbáiban senki sem sejtette még a jövendő nagyot: igen, hadd beszéljek róla, a jövendő nagyról és nem írom ide a nevét: hadd legyen ő jelképe, emblémája minden lehető és valószínű és nem ismert és fel nem ismert csíravesztésünknek.”

A fiatal költő siratása során Babits kesergő hangja most komor és keserű lesz. A pusztuló életek, az esztelen rombolás feletti fájdalma átcsap a vádba, a borzalmas katasztrófa felidézése miatt tollára kényszerült bátor tiltakozásba:

„Mert kötelesség is felrovogatni, úgy kell felrovogatni mind, mind, egymás alá, a drága és pótolhatatlan veszteséget, mint egy rettenetes, folyton gyülemlő átkot, átkot mindazok fejére, akik ezt a borzasztó vérontást, bármily kicsi részben, bármily tiszteletre méltó jelszavaktól elvakítva, akarni, merni, készíteni tudták. Ó, ez a nemzedék, Európának ez a nemzedéke, csak átkozni tud már

104