Életünk, 1968 (6. évfolyam, 1-3. szám)
1968 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Kiss Dénes: "Csak ami lesz, az a virág"
mibe ütemesen beleharsog olykor-olykor a csönd, amilyenről csak ejtőernyősök tudnak (és az űrhajósok!). Nincsenek szándékolt rímek, csak erő van és gyönyörűség, akár műszerrel is mérhető energia! (Kapcsoljanak fejünkre lámpákat, hát felizzanak! — Nagy László szavaival.) Tombol, zeng, csattog, dalol és fülel bennem a világ. Folytonos robbanás ez, az asszociációk folytonos láncreakciója. Még itt, a hatás leírásánál is önkéntelen csak szavak felsorolása adódik, máskor valami értelmi összekötő híd. Hiszen minden együtt hat ránk. Ez a mű azt érte el, hogy egyszerre mindent meglátunk a világból, a pillanatok tört része alatt kivilágosodik ezer meg ezer összefüggés, aztán minden sötétbe borul. A mű hatása = mű születése. Mivel a legfőbb tehetség az emberség, az alkotó minden egyes művel gazdagodik, emberibb lesz. Több szomorúságot el tud viselni, több szeretetre vágyakozik, több benne is a szeretet. Az szinte mindegy, hogy mi alkotunk-e konkrétan vagy „csak” kép, vers, zene, szobor stb. hatására boldogságot érzünk. Csak a megnyilatkozás különböző, maga a lényeg azonos. Ha nem így lenne, nem lenne érdemes élni, írni stb. Az emberség lényege gazdagodott bennünk és valamit megsejtettünk általa a boldogság megmaradásának törvényéből. Ez pedig fontos, mert a társadalom miközben eszközöket termel, eszméket termelni is kénytelen, melyek, de hányszor! ember- ellenessé válnak, mivel a fizikai termelés célja, szándéka is emberellenes. Azt mondanám, hogy ebben az esetben már az szinte nem is fontos, hogy milyen körülmények között termelődnek, mondjuk a bombák! Előbb-utőbb vagy elidegenedést sugároznak a gyárfalak, a jólét mellett vagy a nyomorúság hatására kel ki az emberekben a gyűlölet. Az egyéni jó vagy rossz izgalom, totális társadalmi izgalommá növekszik, mely táptalaja lehet mindenfajta demagógiának. Szólni kell még a magányról. A magány, ha másokért való, ha csak szükséges vákum, mely aztán még sokszorozottabban igényli az emberközelséget, szükséges. Mint minden más dologban, ebben sem lehet egyértelműen ítéleteket hozni. Ahogy abban sem, hogy a költészet, művészet tevékenysége ma fontosabb-e, mának szólóan, vagy holnapnak stb. A jó művész úgyis egyszerre szolgálja az emberi időt és az időtlenséget. Az igaz, hogy nem minden arra illetékes veszi ezt aztán a jó művészek esetében észre. Ez aztán nagyon fájdalmas, vétkes dolog. Szándékosan nem csináltam semmiféle határozott rendszert a művek értésére, befogadására, mert az rögtön félrevezető lenne. Ügy véltem szerencsésebb inkább körvonalazni, néhol erősebb, másutt halványabb kontúrokkal. Hiszen az emberi boldogság, hálaistennek, annyiféle, ahányan élünk. „Láttam a boldogságot én, / lágy volt, szőke és másfél mázsa. / Az emberi boldogságot meg kell becsülni, hiszen az ember „az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor”. Ám ez az emberi élet képzeletével egyenrangúságot képes kivívni az időtlenséggel. Még valamit. A tantárgyak elsajátítása folyamán az iskolákban megtanulunk mindenféle — fizikai, kémiai, biológiai, matematikai — törvényeket. Ezeket érzékeljük és felhasználjuk, amikor életünket berendezzük házakkal, gépekkel, hidakkal, űrhajókkal — és fegyverekkel, bombákkal. Észre kellene vennünk, hogy vannak más törvények is, melyek egy embernek éppen úgy szükségesek, mint az emberiségnek. Együtt kifejezve: létezik a boldogság megmaradásának törvénye, mely, igaz, „csak” arra jó, hogy emberhez méltóan élni is tudjunk végre már a fentebb említett törvényekkel. Ezt a törvényt pedig, emberkezdet óta, a maga áttételes módján a művészet tudja átvarázsolni belénk 102
