Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Emlékezés Berda Józsefre

tapasztalnia kellett, hogy „a leggyújtóbb indulatok hamuvá égnek”, „az izzó kohó” lassan kihűl, s valóban „kimerül” az életerő. Örökös próbára tett „mohó érzékei” mindjobban elgyengültek, fogai meglazultak, kihulltak, mint a sokat koptatott billentyűk, gyomra, nem bírván a versenyt az étvággyal, felmondta a szolgálatot, dédelgetett pocakja leapadt, egykor izmos, görbévé sorvadt lábain fityegett a kurta nadrág. A víg cimborák elfogytak mellőle, kopár szobájában, betegen ráébredt, mennyire egyedül van, s a társtalan magányban a ketyegő óra lett egyetlen vigasztalója: ,,Ó, óra! óra! kedvesen ketyegő vekker! / Végre él valami, valakiféle vélem . . .” Az érzékek diadalmas lakomájából csak a leglégiesebb gyönyörűség, a zene maradt számára élvezhető: ,,Ö, magasztosságok magasztossága: / zene! zene! Csupán te tudsz már / gyógyítani engem a leg- ideggyógyítóbb szárnyakon!” De az öreg csavargó hatvanon túl, rokkantán is állta a sarat; noha sok beteljesületlen vággyal, keserűn ment a halál elé, tapodtat sem tágított eszményeitől, a hűségtől, igazságtól, becsülettől: „magához méltó” és hű maradt. S ez elég ritka példája az emberi méltóságnak.

A mostani, majdnem szívem szerinti Haza se adta meg nékem azt az örömöt-irgálmát, hogy kimondhassam végre: köszönöm, hogy emberszámba vettek azért, mert én is tettem valamit az emberi méltóság tiszteletbentartásáért, hogy undorodtam a hazudozástól mindenféle értelemben, bármiként fújt is a szél, divatozott a dőre divat. Én már gyógyíthatatlan betege vagyok eme elvi konokságnak . . .

Mint őse, a középkori borissza Archipoeta, remélhette ő is, hogy isten kegyes lesz hozzá.

*

Berda József szaporán írt, mégse sokat, ami a terjedelmet illeti. Természetes, hogy aki az érzékek örömeit keresi, minden érintésükre megrezzen és rezonál. De Berda a versben sem tűri a külső formák, szabályok kötöttségeit, elveti az ütem, rím, szakasz stb. gondját, lényéhez szabott idoma a „szabad” vers. Ellenben szerkeszteni tud, kialakít egy belső formát, s aszerint halad, tömör tőmondatokból építve fel lényegig hántott mondanivalóját, s végül kereken lezárja. Ez a legjellemzőbb alkotásmódja, ő „szavak szobráról" beszél, de inkább az építéshez hasonlítható, legjobb példáiban tisztán érezni az architektonikus szerkesztést, a folytonos és arányos tagolást a zárókőszerű befejezésig. Ennek az invenciónak és modornak, persze, megvannak a hátrányai: rövidre szűkít, kevéssel beéri, olykor építés helyett csak köveket farag, lírai megjegyzéseket tesz. Utolsó versei közt szinte túlteng az epigrammatikus forma, de csattanók nélkül; szaporán ontja őket, ám szilárd magvuk mindegyre fogy, puhul.

Nemkevésbé szaporán írt leveleket, igaz, hogy szintén rövideket, leginkább postai lapon, részint mert olcsóbb, részint mert bennük is csak a lényegre szorítkozott. Számon tartotta barátait, súlyt helyezett rá, hogy értesüljenek élete eseményeiről, megküldözgette vékony, többnyire a maga pénzén kinyomatott versesfüzeteit, véleményt kért és mondott, cikktémákat javasolt, társmunkát ajánlott fel a lapoknál, ahová dolgozott. Magam is számtalan levelet kaptam tőle, de csak egy részüket, harminc-negyvenet tudtam megmenteni az idők vi~

85