Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István

ták. „Fülelek az árnyon, / mint kit a boldogság erős keze vert meg” — írja az Őszi udvarban ifjúságának foglalataként: kitárt szívvel és a boldogság birtokában.

E derűs és biztonságos költői világ nem véletlenül szólal meg a hagyományok nyelvén. Simon a lírai realizmus klasszikus mintáihoz: a népköltészethez, Petőfihez és Aranyhoz kötődik — nem véletlenül rajzol oly meghitt képet mestereiről (Petőfi Arányúknál). A hagyományba való igazodást tudatosan vállalja, egy későbbi tanulmányában így beszél örökség és megújulás szerves kapcsolatáról: „A hagyomány... az a fundamentum és a belőle állandóan növekvő építmény, ami maga a haladó szellem. Kötőanyag korszakok között, s éppen azzal, hogy létezik, lehetővé teszi a szerves továbbfejlődést, még a hirtelen forradalmi megújhodást is. Igazában a hagyományok tisztelete még soha nem gátolta az új költészetet útjában, inkább lépcsőfok volt, amelyről eggyel följebb léphetett a költő.” (Hagyomány és magatartás). Első versei többnyire a népies klasszicizmus kedvelt műfajaiban hangzanak fel: a tájleírásban, az életképben, a zsánerképben (ez utóbbira szép példa a Cigányasszony vagy a Haragosok). Az irodalomtörténet rendjében mégsem Petőfi és Arany Simon költészetének közvetlen előzménye, hanem Erdélyi József. A modern magyar költészet „népiességének” Erdélyi a mestere; őt követték a népi lírikusok (Sinka, Nagy Imre, Sértő Kálmán, Gellért Sándor), s József Attila, Illyés, Gulyás Pál is tanult tőle. Simon István első verseinek is ő az igazi példája: a szerkesztés, a képalkotás és a ritmizálás sajátosságaiban a hasonlóságok egész sora kínálkozik. Az a verstípus, amit Németh László egykor „emlékversnek” nevezett, s mely az emlékek epikus elmondásából lobbantja elő a lírai mondanivalót, éppúgy jelen van a fiatal Simonnál, mint Erdélyinél. Talán elég, ha A négy kenyérre, a Kenyeres Mártonra, a Hagymafüzérekre, a Cirkuszosok utánra hivatkozunk. De Erdélyit idézik a humoros versek (pl. a Fogfájósán), a természet jelenségeinek — állatoknak, növényeknek — szimbolista használata (pl. Pacsirtaszó), a játékos rit- musváltozatok (pl. Hazafelé), a versszerkesztő gyakorlat és a képalakítás leleményei is. E két utóbbi különösen érdekes. A versek szerkezete az Erdélyinél igen gyakori epikus-lírai menetet követi: a leírást lírai meditáció vagy csattanó zárja le. A képalkotás pedig gyakran él azzal az Erdélyinél is ötletesen felhasznált lehetőséggel, hogy a természeti látványt valamely mesterséges-civiüzációs jelenséggel magyarázza. Vagyis váratlan síkváltást alkalmazzon: ne a szokásos módon, az emberi világtól a természet felé, hanem fordítva, a természetből az ember, a civilizáció felé. Nézzünk meg két példát. Erdélyinél az ősz „őrült festő”: „Még látni ecseteit, / Nyárvégi éjeken, amint / egy-egy vakító meteort / bús bosszúsággal elhajint” (Az őrült festő); Simonnál az őszi levelek apró tükrök: „Fésüli a szél a szederjes falombot, / kerekded tükrei villannak belőle; / látom a levélen, hogy ezüstös foncsort / kenegetett rá a reggelek esője” (Őszi udvar).

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Simon István Erdélyi utánzója; inkább, hogy — miként Erdélyi — ő is elszakadt a népiesség hagyományos szemléletétől, poétikájától. Titkos csatornák kapcsolják a modem magyar lírához, a Nyugat második nemzedékének eredményeihez, a hagyományos és klasszikus formák olykor meglepetéseket rejtenek. A fiatal költő nemcsak Petőfitől tanult., hanem Illyéstől, sőt József Attilától is. Ki ne emlékeznék például a Mosolygó lány egyik soráról („este a számtartó-asztalnál / elpirult előttük a krajcár”) József Attila Hazámjának ismerős képére („kuncog a krajcár: ennyiért / dolgoztál, nem épp semmiért”); ki ne gyanítaná a Hagymafüzérek csillagok közé tá74