Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István
vozott nagymamájában („ott ül köztük s két sovány térde / között fonja most is füzérbe / a rézfejű csillaghagymákat”) a mama rokonát („kékítőt old az ég vizében”). Simon István nem csupán a Petőfi-hagyománnyal ismerkedik; mindent megtanul, ami örökségét: az éden biztonságát és derűjét segít elmondani. 3. Simon István a derű és biztonság édenéből indul, költői pályája egyenletes emelkedés. Mégis van ennek a pályának két pontja, ahol az emelkedés íve meredekebb, mintha valami belülről érkező erő hirtelen magasba lendítené. Az egyik ilyen időszak az ötvenes évek eleje: Simon felzárkózása irodalmunk élvonalához, érdeklődésének, látóhatárának kitágulása, az intellektuális líra birtokbavétele. Kor és költő talál itt egymásra: az emelkedő s egyelőre még hitet sugárzó kor leli meg értelmes feladatokra vágyó, elkötelezett énekesét. A második emelkedés nem ilyen harmonikus: az ötvenes évek közepére, második felére esik. Költészet és történelem korábbi összhangja megbomlik, a líra vádak és panaszok szószólója lesz, s Simon -— ha fegyelmezetten is — kénytelen követni e változásokat. Nem jut válságba, de őt is megérintik az időszak félelmes ellentmondásai, nem vonhatja ki magát a tragikus vajúdás gyötrelmeiből. S miként nemzedéke, ő is költői nyereségre tudja fordítani a válságokat: versei különös érzelmi telítettséget kapnak, a számvetés, az összefoglalás szenvedélye viharzik bennük. Ha tehát Simon pályáját az irodalomtörténet térképére akarjuk berajzolni, e két emelkedésre mindenképpen figyelnünk kell: ezek határozzák meg költészetének korszakait. Az első korszakot az indulás édenében élte át, a másodikat már a józanság és a felelősség magasabb szintjén. A tapasztalatok, a megszerzett tudás, az utazások horizontnövelő ereje (a Szovjetunióban és Kelet-Németországban járt ekkoriban) Simont is kiemelték abból a biztonságos, ám mégiscsak szűkös szemhatárból, miben ifjúként eszmélkedett. Érdekes, hogy miként kapnak egyfajta elvontabb mondanivalót természet-leíró versei. A tavasz első virágai az úttörés parancsára figyelmeztetik: „valakinek kezdeni kell” (Hóvirágok); a szárnyára kapó gólya a magasba vágyódás jelképe (Gólyafiók); a januárban nyíló orgonabokor a vállalkozás bátorságára tanítja (Orgonabokor), az akácfa a haza iránt érzett hűség szimbóluma (Akácfa). A természet dolgai különös jel- képrendszerbe igazodnak: a költő eszményeit vannak hivatva közvetíteni. Mik ezek az eszmények? „Szabadság, rend, harmónia” — felel a Nem elég egyik sora, — vagyis azok az elvek, miket a közösség is magáénak vallhatott. Ha Simon indulása az örökül kapott harmónia élményéről beszél, beérkezése: „második korszaka” a kiküzdendő rendről, a társadalom józan építéséről. Korától e rend megalkotását kívánja és reméli: A sors hozta és megtörtént velem, hogy most élhetek éppen, amikor a ma és holnap — a történelem új világnak új utakat tipor. Mikor gond, kétely, vágy, lelkesedés azt zúgja, élni szép, s élni nehéz — mikor a jövőt, hogy már rend legyen, próbálgatjuk egy egész nemzeten . . . (Ma és holnap) 75
