Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István

fordítja fejét a nagyvilág felé: „Egy holdsütötte ház falához / húzódunk, s bőröndömre ülve / nézek a sziporkázó űrbe, / s tartom, mint megvalósult álmot, / két vállamon a nagyvilágot” (A régi út). Az ország dolgára is az idill szelíd látványai figyelmeztetik: „Az ország az anya, a jövő meg / köztük az a szőkehajú gyermek” — fut gondolata az ebédelő családtól a nép felé (Délben). Közélet és idill szövetkezik ezekben a versekben: Simon a birtokában levő valóság meleg anyagával oltja személyes ügyévé a politika, az országos haladás eszményeit és eseményeit. A lírai sematizmus csapdáit így kerüli el, sohasem téved vértelen elvontságokba, versének — szóljon az otthonról vagy a közéletről — mindig a konkrétság és az elevenség ad költői hitelt. Milyen jellemző az a verse, miben a faluszélen épülő házak képétől jut el az épülő haza képzetéig :

. . . Piros cseréptetők, tiszta szélső házak, merész kis rügyei épülő hazámnak, míg messze városok, falvak földig égnek, s hamuszín árnya száll a lobogó szélnek, sorakozzatok csak s bátran mutassátok: ti hódítjátok meg végül a világot.

(Szélső házak)

Az otthont és a nagyvilágot egységbe fogó hajlam Simon lírájának értékes hozadéka. Ez őrzi meg fegyelmét, erejét, ez teszi lehetővé, hogy dacoljon a költői út későbbi botiató kátyúival; ez segíti világra az ifjúság megbomló összhangját felváltó új harmóniát.

Egyelőre azonban az ifjúság harmóniája is elegendő biztonságot ad. A költő, aki oly természetes mozdulattal ölelte magához a természetet, a falusi környezetet és az emelkedő népet, az egyszerűségben keresi ars poeticáját. A Pacsirtaszó jelképes erejű sorai azt a költői magatartást dicsérik, minek példája maga a természeti világ:

Jön már a hó, de elmegy majd a tél, és ez a dal is újra visszatér; csípős tavasz lesz, fodros vadvizek, s fönt az égen, mint pici jancsiszeg,

pacsirta áll, — hisz újra szántanak, vetők járnak a tág egek alatt, s hozzájuk mindig van szava, dala, akkor is, ha a május madara.

Simon költészete hosszú évekig ennek a biztonságnak a melegében él: a bizalom, a remény, az otthonosság költői közérzetének legfőbb tulajdonságai. A természet állandó megújulása egyfajta morális tanulságot és törvényt sugall neki: „őrzi színét, az örökzöld reményt” — írja a viharokkal, faggyal dacoló fenyőről (Láz); „Halál ellen az élet küldetése / a fű, virág, a szívek mámora. / Tavasz, — mintha a kinzó nagy miértre / már válasz volna egy-két ibolya” —~ hirdeti, bizakodó életbölcseletként (Tavaszi vers). Kétely nélkül hisz az életben, az emberiség küzdelmeinek győzelmében, hittel végzi munkáját, boldogan él abban az édenben, amivel az ifjúság és a választott eszmények megajándékoz73