Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Pomogáts Béla: Simon István
költő egészséges kapcsolatát tükrözte; az országos és személyes emelkedés élménye, az új világ feladatot és otthont kínáló melege érződik első verseikben. A lelkesült lobogás, a megfontolt bizalom, a pajzán életöröm vagy a szelíd derű szólamai egyazon harmóniáról vallanak. Ahogy aztán a történelem és a lélek változott, megbomlott a költészet összhangja: a világ felől a dogmatizmus sebző politikája, az atomháború rettegett lehetősége, a kor félelmes ellentmondásai; a lélek felől a szorongások, kiábrándulások, kudarcok bomlasztották a harmóniát. A nemzedék története ettől kezdve a harmónia felbomlásának és magasabb szintű újrateremtésének folyamatává vált; válságok és meghaladásuk kísérlete, az újabb összhang felépítésének küzdelme, kudarcok és győzelmek dialektikája hívta életre e folyamat egyes pillanatait. Simon István — sokan így gondolták — mentes maradt e küzdelemtől, az éden született polgáraként siklott ki a történelem konfliktusainak karmaiból. Pedig nem így történt. Ha alakja az elképzelt triptichon középső, békésebb mezejére került is, abból a paradicsomból, mit ifjúi hittel látott maga körül, ő is kiűzetett. Kiűzetett, de nem oly fájdalmasan, hogy ne tudott volna derűjéből, békéjéből valamit megmenteni. Az ifjúság felhőtlen és egyszerű tájai bezárultak mögötte, az a nyugalmas magaslat azonban, hová elérkezett, nem valami távoli kontinensen található. Ott van az ifjúi éden szomszédságában, s ha némi fájdalmas nosztalgiával is, de beláthatok róla az éden tájai. Vagyis nem szakadt el indulásának élményeitől, inkább föléjük emelkedett. Világát kitágította, szemhatárát megnövelte, de nem cserélte másikra a változó idő. Megőrizte eszményeit, noha ellenőrizte és továbbgondolta őket. Neki is át kellett küzdenie magát a válságos éveken, válságait gyakran rejtegette, a túljutás eredményét: a válságokból kiforró új harmóniát azonban büszkén mutatta fel. Az ő útja sem volt folyamatos diadalmenet, Simon István emelkedett, de a horizonton örvénylő viharokat ő sem próbálta meg bárányfelhőkké átfesteni. Nem kalandozott el feléjük, de nem is tagadta le őket. Haladt a választott úton, széttekintett, hírt adott a látottakról, de megőrizte fegyelmét. Ez is költői erény. „A tehetség nem feltétlenül lázadó, lehet fegyelmező is. Választani: van annyira a szellem emberéhez méltó, mint korlátokat döntögetni” — írta Németh László valaha. Simon István e fegyelmezők közé tartozik: ő sem maradt érintetlen a kor válságaitól, de fegyelmezte magát, eszményeket akart megtartani. S hibásan gondolkodnak azok, akik a lázadók és a fegyelmezők között mindenáron választani kényszerítenek. Mindketten küldetést teljesítenek, a költészet országa kettőjükkel egész. Simon maga is tudta ezt, ezért vállalkozott a fegyelmező szerepére. Haladt, mérlegelt, tágabb horizontot, új összhangot keresett. Költészete ezért nem alakult át: inkább fejlődött; az egyensúlyra törekvő világkép és az intellektuális magatartás meg-megújuió rétegei szervesen követték egymást. Ezért maradhatott hűséges indulásához: ezért őrizhette meg tegnapi önmagát. 2. Ha továbbra is a festészetből kölcsönzött hasonlatoknál maradunk, és Simon István portréját valamely reneszánsz táblaképen képzeljük el, a „vedutta” bizonyára a dunántúli táj: közelebbről a Börcehát. Szelíd és arányos dombok, mélázó várromok, derűs présházak, szőlők, gesztenyefák, egy emberszabású és mértéket ismerő vidék. S a tájon viruló élet maga is csupa arányosság és harmónia: ismerős évszakok, egyensúlyba kerülő munka és öröm, latin Dunántúl, 70
