Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Syposs Zoltán: Még fél év sem múlt el... (elbeszélés)

Már régóta nem dolgozott. A természettudományi füzetek, alig érintve, ott hevertek befejezetlenül maradt jegyzetei és kiszáradt tintásüveg mellett, a nagy szekrény törött műmárványlapján. Könyveket sem olvasott már, csak egyszer, egyetlenegyszer kaptam rajta, mikor előbb érkeztem a szokottnál. Orvosi könyv volt előtte, azon az oldalon nyitva, ahol azt tárgyalja, amit titkoltam előtte: ,,A dohányos ember nagyobb valószínűséggel kaphat tüdőrákot, mint a nem dohányos ... A dohányzás az úgynevezett rákkeltő hármasságot képviseli (car- cinogén triász), amennyiben egyidejűleg erőművi, hő- és vegyi ingert jelent. . . Az ingerteória ...”

Előttem soha nem beszélt betegségéről, mégis mindig tudtam, tud róla. Nem siránkozott, nem sóhajtozott. Nem esett pánikba. Méltósággal, megadással készült a halálra. Csendben, tapintatosan, hogy azzal se zavarjon senkit. Magánügyének tartotta, természetesnek, jogosnak, hogy bekövetkezzék. Átélt már mindent, felesége meghalt, gyerekei úgy-ahogy talpraálltak. A kör bezárult. Testét már bizonyára finom erekkel hálózta be a rák és a beteg sejtek ellenállhatatlanul szaporodtak, amíg ültünk és beszélgettünk. Egyszer mesélt arról, hogy a háborúban eleinte még kapkodta a fejét a sűrűn sivító golyók elől. Később megszokta, tudta — nem érdemes . . . Orvosságait félretolta — nem érdemes. Nagynéha egy-két törött ampullát találtam a hamutartóban. Aznap nagy fájdalmakat csillapíthatott az orvos, aki még fel-felnézett hozzá, hangos tréfálkozással, átlátszó, kegyes csalással. Ügy fogadta, mint vendéget, aki legfeljebb arra jó, hogy délelőtti egyedülléte tíz percét megossza vele. Naptáramban ott állt a szomorú memento, a végzetes dátum, a jósolt félév utolsó napja: szeptember 30. Mögötte a többi napok, hetek, hónapok, amit én megérek, de ő már nem.Karácsonykor már nem láthatom, amint ünnepváró áhítata együttlétünk örömébe olvad. Nemsokára már kelni fog az a krizantém, amit Halottak napján friss sírjára helyez a kegyelet. . . És, bizonyára neki is volt ilyen szomorú naptárja, nézegette, találgatta: mikor?

Ült a kopott kelimpárnával puhított karosszékében. Szemében a búcsúzás melankóliája, fátyolos, megadó bölcsesség. Tűnt évein merengett hangtalan szájjal, viharokat és délibábot idéző szívvel. A múlt tavát kavargatta, sötét iszap alól szép emlékek aranyhalacskái villantak elő, vízililiomok és tavirózsák között. Rendszerint így találtam őt, félig éberen, a fagyott jelenbe varázsolt fantomok, álomvilága csodái között, amikor déltájt vidám, friss fészkünkből az ebédjét vittem az elcsendesült, régi házba. Ilyenkor eres, barna kezével szégyenlősen nyúlt kezem után: néma köszönet az elgyöngült erőstől az erősödő gyengéhez. Evett, de már egyre vékonyabban, kényszeredetten, inkább csak a kedvemért. A konyhában, piros zománclábasokban mind többször találtam előző napi szállítmányt, dermedten, hidegen; üvegtálban szivacsosra lyukadt az apadt borsodó sárga habja. Pár falat után félévszázad parancsoló reflexével nyúlt a kopott bádogdobozért, két mozdulattal cigarettát csavart, szájvég felé keskenyedő, tölcséralakú rudacskát, a papír szélét szájához emelte, megnyálazta, aztán rágyújtott. Szabályosan, mindig ugyanazzal a begyakorolt mozdulattal, azonos „gyártási technológiával” végezte a szertartást, amióta eszemet tudom. (Azt hiszem, meg tudta volna zsebében is sodorni a cigarettát, mint egy bolgár dohánykertész vagy albán szakaszvezető, de azt nem tartotta illőnek.) Igv pödörte-sodorta nekünk is, azelőtt tíz évvel. Akkortájt, amikor érettségiztünk és a bizonyítvánnyal együtt járt a dohányzás jogának törvényes elismerése. Barátaimmal vastag díványpárnákon, félkörben ültünk előtte, apám messziről hozott könyvekből fordított nekünk, aztán verseket olvasott fel, egyszerűen,

54