Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Syposs Zoltán: Még fél év sem múlt el... (elbeszélés)

érthetően, póz és színészkedés nélkül ... és mesélt színes és szomorú életekről, emberekről. Közben gyártotta a cigarettákat, egyenként átnyújtotta nekünk, félkész állapotban, hogy sorban, ki-ki a magáét nyálazza meg, ragassza össze. Ezeken a „szeánszokon” különös világba pillantottunk be, furcsa, idegen emberek közé. Ez a világ vonzó is volt és félelmetes is. És a közös dohányzásnak, a furcsa szertartás kellemes hangulatának varázsa alatt órákig hallgattuk őt, közös füstbe burkoltan, kábultan, csodálkozva és hálásan . . .

Mesélt. . . De akkor még nem mondott el mindent. Bizonyára hord még magában titkokat, amelyeket haláláig őriz az ember. Amelyeket az apa — különös viszonyukból következőleg — nem közölhet fiával, amíg egy fészekben élnek, csak akkor már, amikor távozott a megnőtt gyerek, kilépett a szülői rend szokványkeretéből; amikor már van egyféle távolság köztük, amely közelebb hozza őket egymáshoz gyakorta. Pár hónapig él még... — sírt fel bennem megint a döbbenet. Lehet, már fogalmazza a súlyos mondatokat — gondoltam —, amelyekkel egy életre szóló tanácsot ad tovább, rajtam keresztül a következő nemzedékeknek, és beszélni fog ködbeveszett időkről, letűnt elődökről, szokásokról, titkokról, amelyeket már csak ő őriz emlékezetében. Vajon, hol kezdődött ennek a hosszú láncnak, generációk véletlen vagy végzetszerű összefonódásának, egymásból szakadásának, egymásra rétegeződésének folyamata? Ült-e már apja előtt, halódó hangját aggódva figyelőn fiú — a következő ős, az új kezdet, aki továbbviszi a sort, a láncot —, hogy mentsen homályba vesző mondát, tényeket, tetteket, akár csak egy mondatot, amely a család múltjából világol és amelyből összerakható az egész, az összes, ahogy Layard ásója nyomán bukkant napvilágra az elsüllyedt asszír világ?

És akkor, a koradélután összefonódó csendjében újra megeredt szava. Ráncos szemhéjak alól simogató kék szemeinek alkonyi fényében órákig ültem mozdulatlanul, lenyűgözve, és ő porladó ősök legendákban szunnyadó emlékét idézte. Nagyságukat, keménységüket, semmiségüket és lágyságukat. Parasztokét, nagyurakét, mívesekét és katonákét. Hitvallókét és pogányokét. Összeölelkezve ezzel a tájjal, kacagva vagy zokogva törtek elő generációk, vidám, vagy szomorú időkben, magasáról vagy mélyéről a család sorsszerű pillanatainak. Csatáztak széles szablyákkal, vékony fringiákkal, olykor egyenes kaszákkal; hűtötték szilaj vérüket merész lovagi tornákban, bújtak éhezve-fázva lápokon a tatárjárás után, siratták apák, testvérek hullását üszkös romok reménytelenségén, Mohácsnál. Aratták békés idők gazdag aranykévéit és vetették verejtékkel századok kalászt hozó magvát; tékozoltak pazar kezekkel és gyűjtögettek kuporgatva, hajoltak fóliák lapjai fölé percegő gyertyák sárga világánál, ültek templomok hideg csendjében, alázatos szívvel, számonkérő kemény szavak iélekre hulló, perzselő parazsánál és dagadt üszkösre karjuk a gályarabság súlyos bilincseiben. Itták nehéz serlegek aranyló aszúját vérbő, féktelen életkedvvel, vagy fakupák fanyar mámorát csalfa vigaszt kereső szívvel. Kitárult, hol meg összeszűkült a horizont, vakított, meg elfakult sorsuk csillaga, mert voltak tettekkel erősek, szavakkal súlyosak, és voltak elesettek, a csüggedés meredélyén. Kocogtak törődötten a kor után, ahogy a faekét vonszolta a jobbágy röppenő pacsirta nyomán, és olykor megelőzték századukat, mint tavaszi szellő a rügyfakadást. . .

. . . Leszállt az este a messzibe tágult, csendes szobára. A hold széles, kék sávban tört be a keskeny ablakon, halottsárga mázba vonta apám arcát. Megint elmúlt egy nap, a maradék kevésből fájdalmasan, visszahozhatatlanul. Közeledik a halál nyara, feltartóztathatatlanul, előre bejelentve. Meggyújtottam a kis55