Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Syposs Zoltán: Még fél év sem múlt el... (elbeszélés)
SYPOSS ZOLTÁN Gondosan megnézte a leleteket. Halálos csendben figyeltem ráncolt, sárga homlokát. Vastag szemüvegén megcsillant a tört fényű téli nap, amikor kisvártatva, összehúzott szemmel, ahogy sajnált áldozatát méri fel a lassú elszántság, csendesen megszólalt: — Ügy van, ahogy a múltkor megmondtam. Tüdőrák. Fél éve van még! Szánakozva nézte az ujjaim közt reszkető cigarettát, aztán, ahogy a pálcát törték el az elítélt előtt, visszaadta a gyűrött leleteket. Az aranycsíkokkal átszőtt dohányszínű falon, színes, díszbe kötött könyvek rendezett sora felett Korányi Frigyes fényképe és egy Rembrandt-repró lógott — Tulp doktor anatómiai előadása. Figyelő, döbbent arcok tehetetlen, szürke hulla körül. Életünkben a halál, a halottban az élet titkait kutatjuk — gondoltam keserűn. Már egészen bizonyos voltam, nincs segítség. — Próbálkozzunk besugárzással, ha mindenáron meg akarjátok nyugtatni magatokat. Én nem bízom benne! Az ,,Én”-t olyan hangsúllyal mondta, mint aki törvényt hirdet ki. Felállt a mély zsöllyéből, elgondolkozva legyintett gyűrűs kezével. Odakint csengettek. Egy pillanatra az ajtó felé fülelt. Nem mozdultam, bár éreztem keze egy óvatlan-türelmetlen mozdulatából, hogy terhére vagyok. Ö már végzett apámmal: Exit. „In contumaciam” halálra ítélte. Udvariasan mégis, ahogy barátunknak tartozunk azzal, hogy a már-már induló autóbuszt majdnem el- szalasztjuk az illendő kézfogás miatt, a szakma halandzsanyelvén recitált valamit a kórképről, a rákról, apám napi ötven cigarettájáról, amiről „lassan úgyis leszokik, magától is”. Bólogatva rámmosolygott, a sajnálkozás és bátorítás mesterségbeli ügyes vegyítésével. Százakat látott meghalni, talán sokkal többet, mint Tulp doktor. Egyszer — lehetséges — majd saját testét is így fogja felmérni, hidegen, tárgyilagosan: atrofiám van az egész vonalon; mérgek, festékek halmozódtak fel bennem, az autointoxikáció is bekövetkezik . . ., vagy valami effélét. És nyugodtan megszerkeszti végrendeletét: ,,. . . az autót Irénre hagyom, a képeket, könyveket és takarékbetétemet Józsi kapja . . .” Milyen egyszerű az egész. — Hagyjátok, egyen, igyon, ha van kedve, csináljon, amit akar, ha egyáltalán akar még valamit. Itt a rendszabály már felesleges atrocitás. A lakásból már nemigen fog kijárogatni. Otthon ül majd, vagy fekszik — kalapált fejemben az orvos csendes, monoton szövege. Csodálnom kellett volna az orvostudományt, amely már ott tart, hogy bátran és fölényesen megmondja: nem tud segíteni . . . Néha azért még elment hazulról. Farkasrétre, a sírhoz. Barna botja komoran kopogott az utcaköveken, aztán a temető kavicsán csikorgóit. Erőltetetten feszes tartása illőn meggörnyedt, anyám kedves virágját, az ibolyacsokrot resz- keteg keze oly lágyan helyezte a hant keresztjéhez, mintha csókot lehelne két éve halott asszonya enyésző ajkára. Aztán hazament, nagyon fáradtan, és órákon át ült a kopott kelimpárnával puhított karosszékében. 53 MÉG FÉL ÉV SEM MÚLT EL...
