Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

gyenkezik? Tudtam, hogy jól vív, már a hajón megcsodáltam a tudományát. Ha cápát fogtunk, egyetlen szúrással megölte, s nem vette ki addig a kést, amíg a bőréből ki nem feslett. örültem volna, ha nem szégyenkezik, nem akartam, hogy bizonytalanul bánjon a késsel. Már hosszabb ideje forogtunk körbe, csodálkoztam, miért nem szúr. Az első emelésnél fedetlen maradt a mellem, láttam, rándult a szemöldöke. Amikor ismét elmulasztotta az alkalmat, gyanakodni kezdtem. Mintha csak tettetnénk az egészet. Mintha csak azért hajlonga- nánk, hogy az ellenőrző szemeket megcsaljuk. Csorog rólunk a víz, a szemünk kimered, kitérünk, lendülünk, ugrunk, de lelkünk mélyén nem értünk egyet a helyzettel, amibe belekényszerültünk. Magasba rántottam a követ türelmetlenül, mit játszunk itt, Simon végre szúrt. Amikor kifordultam a lendülettől, a lapockám felé döfte a kést. Nem éreztem fájdalmat, inkább csodálkoztam, mért a lapockám alá nyomja a vasat?

Leírhatatlan könyörgés volt a szemében. „Megöltelek. Tedd, hogy megöltelek!”

Nem tudtam ellenállni ennyi kérésnek, lezuhantam.

— Rángatózz! — kérlelt.

Kissé csodálkozva hánykolódni kezdtem.

— Hát ha még hörögnél is! — mondta szégyenlős sóvárgással.

Teljesítettem a kérését, mire visszalépett megnyugodva.

Amikor elcsendesedtem, fölém hajolt, hogy megcsókoljon. Fölnyitottam a szememet.

— Jól van testvér — mondta hálásan.

Fordult, és nekilódult a lejtőnek. Lassú futásnak eredt. Ügy lengette a kezét, mintha repülne, és már nem bicegett. Talán soha nem becsült annyira, mint azokban a percekben.

JAKSA ISTVÁN: KŐSZEGI VÁR

43