Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

lásd be! Gondolsz rá, és gondol Leóna is. Nem akarom, hogy egyszer azt mondja, van itt egy gyerek, akinek két apja van. Lásd be, nem lehet két apja!

Zörgés hallatszott a palánk mögül, elfutott a méreg.

— Cirkusz ez? — kiabáltam. — Ki leskelődik itt?

Arra gondoltam, az olvasós kapaszkodott fel utánam. Saját szemével akar meggyőződni pusztulásomról, hogy megnyugodva mehessen vissza a kertjét öntözni. Fölkaptam egy követ, és a zörgés irányába dobtam. Kövek gördültek le az oldalon, valaki elfutott. Villanásnyi ideig láttam is a menekülő alakját, sovány, sárga kutya inait a bokrok felé.

— Ki volt az? — kérdezte Simon.

— Valami csavargó — mondtam. — Mit leskelődik itt!

— Jól tetted — örült meg Simon.

— Persze, hogy jól. Nem cirkusz ez.

Olyan elégedetten helyeselt, mintha ö kergette volna el a „csavargót”.

— Nem illik, hogy a mi ügyünkbe mások belekíváncsiskodjanak. Az embernek tudnia kell, hogy mihez van köze, mihez nincs. Falunkbeli ember soha nem tenne ilyet.

Néztünk egymásra büszkén. Becsültük, talán szerettük is egymást, és sajnálkoztunk, hogy két ilyen derék ember közül az egyiknek el kell pusztulnia.

— Ha jól meggondolom, nem is illik védekeznem — mondtam.

— Van késed? — kérdezte.

— Nincs — feleltem.

Elgondolkozva nézett maga elé.

— Ha már így van — mondtam —, ne hagyjuk abba. — Fölvettem egy követ. — Én majd ezzel.

A ronda, kutyafej formájú kő, ütésre is, védekezésre is alkalmasnak látszott.

— Ha nincs más? . . .

— Nincs. Igaz, csúnya sebet üt, de nincs más. Leszakíthatja az állkapcsodat.

— Még ma éjjel elmegyünk — mondta. — így terveztük Leónával.

— Jó, ha a tervénél marad az ember.

— Még csak azt mondd, szeretted?

— Én igen. Néha annyira, hogy beleharaptam a kezembe.

— Annyira?

— Ordítottam, mint az oldalba szúrt állat.

— Hagytad egyedül a bajában. Talán mégse szeretted annyira?

— Megváltoztam. Lehet, hogy megváltoztam?

— És amikor megláttad a gyereket? . . .

— Nem éreztem semmit.

— Az a rosszabb. Valakinek vállalnia kell. Nem lehet, hogy egy apja se legyen. Meggyűlölné az anyját. Kínozná, verné, az meg mit mondhatna? Üss fiam! Én egy rongy vagyok. Hát rongy?

— Dehogy.

— Ha te nem akarod, nem az. Meg másképpen sem az.

Megint az a furcsa el érzékeny ülés. Simon Leóna háza felé nézett. A nyitott ablak mögött — éreztük — Leóna várja, hogy megőrizzük számára a szeretetet.

Megindultunk. Simon a kést a csípőjéhez szorította, hol meg fölemelte a válla fölé. Kerülgettük egymást, a szúráshoz résre, az ütéshez lendítésnyi időre várva. Amint hajlottan keringtünk, megsajnáltam Simont. Elárulta a sántaságát is, és megcsuklott a hangja. Keményebbnek kellene lennie. Lehet, hogy szé42