Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Szép versek 1966
legsúlyosabb lírai teljesítményévé. Már tavaly is említést tehettünk erről, most e régebbi verseihez csatlakozik az Os- wiecim, a fasizmus áldozatainak emléket állító, megrázó lírai szimfónia. Mint mondottuk, a mai magyar költészet másik fő vonulata az a filozófiai igény, amely az ember létét és lehetőségeit kívánja kutatni, megvilágítani- „Létköltészetnek”, „antropológiai lírának” nevezi ezt a kritikai irodalom. Oka bizonyára a költő élményeiben, tapasztalataiban keresendő: a modern természettudomány, az információelméletre építő lélektan s nem utolsó sorban az „atomkorszak” ígéretei és fenyegetései tűzték napirendre az emberfogalom vizsgálatát. Mint a görög tragédiaírók vagy a felvilágosodás filozófusai, korunk költői ismét az ember létezésének antropológiai törvényszerűségeit keresik. E vállalkozás van jelen Weöres Sándor vagy Kassák Lajos, Csorba Győző vagy Juhász Ferenc lírájában, de ezt képviselik az antológia olyan rangos művészei is, mint Nemes Nagy Ágnes, Képes Géza vagy Szécsi Margit. Most leginkább e három költő verseire szeretnénk utalni. Nemes Nagy Ágnes költészete a jelen egyik legizgalmasabb olvasmánya, Ekhnáton-versei a látomás és a ráció szokatlan egységével bűvölnek el- Képes Géza arról a belső, a lélek színpadán lejátszódó drámáról tudósít, melynek során a lét értelmének alapkérdései dőlnek el, s a képtelen világ és érthetetlen létezés képzeteinek szorí- tójából a költő az alkotás célt és értelmet kínáló humanisztikus' megoldásáig jut. Szécsi Margit pedig azokat a fiatalabbakat képviseli, akik az élményköltészettől jutnak el a filozófiához, az empíriától az intellektualizmus faggató kérdéseihez: Élni az áldott életet, a napfényt, a félelmeket, a szaporodást, születést élni az embernek kevés: meg kell rágni a létezést! (Élni) A filozófiai gondolkodás az összefoglalás igényével párosul: számos költő mintegy pályája jelentős állomására érkezve végig tekint útján, néhány extenzív igényű versben kívánja felmutatni egész sorsát, világát, mindazt, ami a személyes példából, hitvallásból, felismerésekből továbbra is vállalható vagy átörökíthető. Az ifjúságnak, a férfikornak és az öregségnek egyaránt vannak ilyen pillanatai. A számvetés, az összefoglalás igénye okozza az ars poetica-szerű versek gazdagságát, viszonylagos bőségét. Olyan egymással semmiben sem rokonítható költők ars poeticáját olvassuk, mint Fodor József (A ,,Műhely”-ből), Gereblyés László (Ars poetica), Garai Gábor (Halál Strugában) — vagy éppen Juhász Ferenc bevezető prózaversét (A költészet hatalma és reménye). Érdekes, hogy az összefoglaló igény, a számadás lírai hevülete milyen gyakori a fiatalabb nemzedék tagjainál: Csanády János Ifjúság című nagyobb önéletrajzi költeménye, Mezei András Második fohásza és Papp Lajos Kérdőjelek című szép verse egyazon sorba igazodikTalán a számadás és összefoglalás szélesebb körű jelentkezése okozza a nagyobb költői összeszedettséget, a letisztult formák használatát. Tavaly már említést tettünk arról, hogy költőink előnyben részesítik a rációt és a fegyelmet, általában nehezen adják át magukat a parttalan indulatok zavarosságra vezető csábításának, ritkán kerülnek a bőbeszédűség és a képzavar csapdáiba. Líránk e szerencsés természete ma is ép, nincsenek különösebb gondjaink, örvendetes az is, hogy a magyar költészet tovább ha1 ad az absztrakció — vagyis a korszerű intellektuális kifejezés — felé: olyan költők is bátran szakadnak el a natúrétól, akik eddig éppen a tapasztalati világ foghatóbb jelenségeiből, érzékelhetőbb melegéből építették műveiket. Csanádi Imrére gondolunk, aki a Csillagforgó hatalmas kompozíciójában bátran lépi túl költészetének megszokott körletét, — a filozófia, az emberi létezés problematikája felé. Fontos jelenségnek látjuk azt is, hogy a Dunántúl költői, akiket gyakran ért az a vád, hogy túlságosan is a szülőföld óvó-őrző emlékeihez, természetéhez kötődnek, most sorra túlhaladják a „pannon líra” körét- A kritika egykori (sőt nemegyszer mai) ítéletét kijátszva bátran indulnak nagyobb távlatok: akár a közélet, akár a filozófia felé. Gondoljunk Takáts Gyula új, a görög—latin— mediterrán ideálokat felkutató és felismerő verseire (Delphi felé. Szalamisz öble fölött), vagy gondoljunk Káldi János szép, élettervet fogalmazó költeményének, az Esti jegyzet-nek soraira: Szórd el a szelíd tűnődést, ami — ha nem vigyázol — leroskaszt, s végtelen, gonosz ködével befátyoloz. Ami a lényeg, arra gondolj, s meg-nem- pihenve mondd azt, akkor majd a benned-síró szélvész elcsitul. 154
