Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Szép versek 1966
Magasfokú elkötelezettség, európaiságegyetemesség, intellektualizmus, számvetés, összefoglaló igény — ha a mai magyar líra természetét e törekvésekben jelölhettük meg, nem csodálkozhatunk azon, hogy költészetünk — főként fiataljaiban — József Attilára tekint, az ő verseinek és világképének erőteréhez igazodik. A Szép versek 1966 lapjain is mindegyre József Attila indításával találkozunk; bizonyára nem véletlenül, egész kis antológiát gyűjthetnénk a rá hivatkozó, emlékező költeményekből. Zelk Zoltán egyik verse (Könyörgés hozzá, ki fölkelt a sínekről) mintegy a laikus üdvösség megszerzőjét látja benne, kinek sorsa és példája ma is mértéket, eszményt és erőforrást jelent. Igen, a magyar költő egyre József Attilára hivatkozik: ha mesterségét küldetésnek tudja, e nagyszerű példa sugárzását el nem kerülhetiMindez, mint mondottuk, a fejlődés metszete csupán, nem egyetlen esztendő műve, még ha naptárilag az 1966-os év eredménye is, hanem a magyar líra néhány éves utolsó szakaszáé. Vajon elégedettek lehetünk-e ennek a fejlődésnek a metszetével: vagyis magával az antológiával? Itt kezdődnek gondjaink. A bevezető, Juhász Ferenc magával ragadó sodrású próza verse: A költészet hatalma és reménye várakozást kelt, egy nagy líra körvonalait rajzolja elénk. „A költészet — mondja —: folyamatos cselekvés. Állapot-létrehozás. Maradandóság- építkezés- A költészet nem utánozza a természetet és az embert, de folyamatosan termi, fékezhetetlenül teremti a természetet, és megteremti az embert.” Vagyis a költészetnek a legrangosabb hivatást szánja. Egyúttal a legtermészetesebb emberi alkotó tevékenységnek is tudja a verset: „Egyszerűen létünk tevékenysége?” — kérdezi a költészetről, „Biológiai tűz: a költészet?” Aki ismeri Juhász vállalkozását, küldetésének sorsszerű tudatát, tudja, hogy mennyire szónoki kérdések ezek; a költő bennük keresi a költészet „hatalmának” ismertető jegyeit. De miben találja meg a költészet „reményét”? „A költők akarata: a jóra-való változtatás” — vallja, majd: „A költő a mindenségből nézze önmagát és a Földet, mert a min- denség nem önmagát látja benne, de meglehet, önmagát keresi az ember költészetében. De éppen ez a fölismerés kényszeríti a költőt arra, hogy ne vonja ki magát a gyakorlati válaszadás alól, kora gyötrő kérdéseiből: nemzete, társadalma, történelmi környezete és emberiség-környezete hétköznapjaiból.. •” Juhász így gondolkodik, vagyis mindazt feladatnak tudja, amit már az elébb a magyar vers vállalt hivatásának mondhattunk: elkötelezettséget, gondolkodást, vállalkozást. E bevezető kötelez: az olvasó azt várja, hogy a nyomába lépő szövegek a benne foglalt hivatást élik át, a megjelölt csillagok követik. Az elébb hivatkoztunk néhány költőre, néhány versre, amelyek valóban mintegy teljesítik a Juhász Fe- renctől megfogalmazott poétikát s programot. A szövegek többsége mégsem ilyen: gyakrabban találkozunk szürkébb, érdektelenebb versekkel, mintsem az antológia reprezentatív jellege kívánatossá tenné. A válogatás okozza? Az adott anyag természete volna ilyen? Részletes elemzéssel e kérdésekre nem felelhetünk. Bizonyára mindkettőnek felróható, hogy a „szép versek” 1966-os antológiája jóval érdektelenebb, mint elődei- Az elmúlt év magyar lírája nem kínált oly gazdag termést, any- nyi meglepetést, mint 1963 vagy 1965. A versek egyrésze arról árulkodik, hogy erősebb bennük a szándék, mint az ihlet, több a mesterség, a „spekuláció”, mint a formába ömlő őszinte élmény s indulat. A vers túltermelésének évét éltük: kötetek tucatjai, költemények légiói jelentek meg, a „beérkezettek” minden nehézség nélkül adhatták át a nyilvánosságnak gyengébben sikerült írásaikat is. A lírai túltermelés pedig nem szerencsés dolog: fáradtabbak a versek, gyakran a retorika helyettesíti az átélést, verbalizmus pótolja a kifejező erőt. Különösen a fiatalabbak (pl- Csanády János, Demény Ottó, Nyerges András, Raffai Sarolta) visszaesése kedvetleníti el a kritikust. Mintha líránk egyhelyben vesztegelne; s ezt még akkor is el kell mondani, ha tudjuk, hogy a költészet nem köteles évről évre felülmúlnia önmagát, a vers nem termelés és termelékenység kérdése, a költészetet nem lehet fokozatosan nemesíteni. A Szép versek 1966 ezért némiképp csüggesztő képet mutat, semmiképpen sem éri el elődjeinek színvonalát. Vigasztalásunkra azok a versek szolgálnak, melyeket említettünk vagy idéztünk írásunk elején. És azok az alkotók, akik tovább tudtak emelkedni a néhány éve megkezdett úton, esetleg éppen most küzdölték ki a megújulást. Olyan költőkre gondolunk, mint Kassák Lajos, aki mintegy kibújni látszik a költészetével kapcsolatos viták alól, s konstruktivizmusát egyre inkább a klasszicizmusba tudja oltani. „Egyre kitárulkozóbb előttem a világ” — vallja maga is (Elsárgult levelek) abban a lendületben, mit újabb költészetének gazdag megújulása okoz. Olyan költőkre gondolunk, mint Benjámin László, akinek új versei a Világ füstjének eredményeit építik tovább: a magasrendű, küzdelemből 155
