Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - SZEMLE - Pomogáts Béla: Szép versek 1966

Szép versek 1966

Egy éve, amikor az esztendő magyar líráját reprezentáló antológiát ismertettük, már megállapítottuk, hogy az éves válogatás olyan metszetet ad, amely egy hosszabb szakasz: a költői fejlődés képét mutatja meg. Egyetlen esztendő — bármilyen gazdag is — sohasem növeszt önálló irodalmi korszakot, csupán a líra növekedésének-változásának tágabb ívéből metszhetünk ki egy évre való szakaszt. A jelen antológia esetében is.

A tendenciákat, a fejlődés ívének alkotó elemeit, ha elnagyoltan is, ha a távlat okozta egyszerűsítéssel is, leírtuk tavaly. Most csupán ismételhetünk, bizonyíthatunk. A kritikák többségéhez hasonlóan két nagy hajtóerőt látunk a magyar vers életének jelenkorában: a közéletiség mély és bátor szenvedélyét s a filozófiai érdeklődést, ezt az újabban jelentkező erőt. Ha a fejlődés ívét koordinátarendszerben akarjuk ábrázolni, ma is ezek lennének a rendszer tengelyei. Felesleges lenne most a magyar líra hagyományos elkötelezettségéről szót ejteni — inkább Váci Mihály versét idézzük, a Kié lesz a föld?-ct, amely a költői szenvedély forróságával vall a nép ügye mellé szegődött alkotó hitéről, bizalmáról:

Ha élni érdemes még minden ellenére, ez teszi — e tömeg kényszerű hite —, hogy ijesztő tömegben átgyúrja a Földet, átformálja a saját képire- Emlékek róluk gyermeki, sugárzó. Gürcölnek, mert szívük még mindenkié, mert nem tudják: mily kíméletlen sodrás ragadja őket a győzelem felé.

Mert győzelem már az, hogy milliárdok vannak jelen — szelíd követők, kik hirdetik: — a Hold, a csillagok után kié lesz majd itt lenn — a Föld.

E verset mintegy a kötetből kibontakozó közéletiség tömör foglalatának is tekinthetnénk: együtt van benne a gondok tudata és a próbák elviselésének belső parancsa. Mert a küzdelem tragikus mozzanatokat és reménységet egybeforrasztó étosza az, ami költőinket élteti, a küzdés felelősségével és vágyával oltja be. ^Szakad az ember veséje, / de az űrt álma belengi” _ hirdeti Nagy László, az a költő, aki — Juhász Ferenc mellett — bizonyára a legtöbbet tudja a csonttörő küzdelem erkölcséről, a kétség és remény fájdalmas-büszke drámáiról (Szárnyak zenéje)Nagy László küzdelmének erkölcsét

említettük az előbb: a közéleti költészettel ma mór széttéphetetlen kapcsolatban áll az erkölcsiség igénye, a felfokozott morális szenvedély. A kor, a szocializmus építése számtalan problémát kínál, s költőink általában az erkölcs szintjén küzdenek meg ezekkel. Vállalkozásuk helyeselhető, hiszen — tudjuk — a költészetnek nem a napi politikát, hanem általánosabb, időtállóbb kategóriákat: eszméket kell szolgálnia; a napi politikát is csak így tudja segíteni. Ez az általánosabb jellegű, az eszmék sugároztatásá- ban kijelölt feladat pedig a morális ítélkezés bátorságát és szigorát követeli meg; mondhatnánk: a költő úgy tud kapcsolatot teremteni az eszmék (szocialista eszmék) és a napi gyakorlat, napi problémák között, hogy az erkölcs villamos kisülését szikráztatja közöttük _ verseivel. Ez okozza a haragvó, ítélkező vagy éppen az irónia közegében megszólaló versek sorát, a morális állásfoglalásnak azokat a gyújtó szikráit, mik a fonákságokat, hibákat akarják kiégetni életünkből. E gyakori érzés- és magatartás-típus képviselői közül hadd hivatkozzunk most csupán Bede Anna Vannak olyanok című versére: a társadalmi önzés haragvó bírálatára, vagy Ladányi Mihály Dal a Manézsban című szatírájáraKöltőink nemcsak bizonyos kispolgári vagy bürokrata rétegek ellen röpítik ki nyilaikat, általánosabb gondok megfogalmazására is vállalkoznak. Azokban a kínzó demográfiai problémákban, melyeket sorozatos viták tártak a közvélemény elé, a költőknek is meg kellett szólalniok. Először Illyés Gyula néhány versében fájt föl a gond, talált költői formát a figyelmeztető szó; most mások is megküz- denek e valóban lényeges problémával. Kónya Lajos Hősi ének című verse például keserűséggel tekint körül: „Háború sem kell, anyaméhekben / pusztítja már e nép magát”. Riadót ver és figyelmeztet, a viták és statisztikák ismeretében senki sem mondhatja, hogy pesszimista kényszerképzetek üldözik. A költő nem zárkózhat el a gondok megvallása elől- Ha a magyar költő a közösség ügyét a vállára veszi, sohasem utasítja el magától a tágabb közösség: az emberiség gondjait. Költőink most sem zárkóznak az ország határai mögé, vállalják mindazt a fájdalmat, aggódást, mit embertársaiknak kell elviselniük. A vietnami háború súlyos tragédiája éppúgy felelősségre inti és állásfoglalásra buzdítja őket, mint Európa közelmúltjának vagy jelenének megannyi kínzó eseménye. Érdekes, hogy Rónay György költészete miként válik az antifasiszta humanizmus egyik