Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: "Korsómban tiszta víz". Rónay György új verskötetéről

mára. Chartes katedrálisa előtt áll, s a látványból kibomló látomás az önmagát tovább építő ember, az „örökös újhodás” himnuszává emelkedik: „A kő ott áll helyén, / ahova tették. / Számára nincs remény: / a kő a véglegesség. / De csak ‘ a változás / tökéletes lét. \ Örökös új- hodás I a végtelenség. / Ha kész az épület, I ha kivésett a véső, / változnod nem lehet: / formád a végső. / Az ember ugyan mint a nád, / de minden kőnél többet ér: I tovább építi önmagát, / amíg csak él.” Máskor — A trójai lányka című versében — elég egy gondolatjel közé szúrt megjegyzés a negyedik sorban — „apja rég korom lett, anyja füst” — hogy az olvasó érezze: nem az Aeneis valamelyik epizódjának újrafogalmazásáról van szó, hanem a háború áldozatainak mitológiai méretű szenvedéséről: „A kányák elröpültek. Nem hullt bomba több. Már csak a város égett. / Aeneas hátán vitte Anchisest. Az öreg sírt. Szakálla csupa pernye volt. / Aki életben maradt, menekült, ki a tenger felé, ki a pusztába ki a semmibe. / Egy kislány — apja rég korom lett, anyja füst — menekült a menekülőkkel; álltak egy végső dombtetőn s még egyszer visszanéztek ..

Rónay „halk”, tűnődő visszafogott szavú költő. Lágy, a kéz formázó mozdulatának engedő anyagból gyúrja versépítményeit. Bölcsessége az érzelem útját kínálja megközelítésre, s nem az értelmi töprengést. Versei közül azoknak legerősebb a hangulati atmoszférája, amelyek a gyász az elmúlás szomorúságát, az emlékek nosztalgiáját hordozzák. „Nézd ott azt a szegény kis •/ hajlított- fűrész.hátú öregasszonyt, / ahogy kezében agyonfoltozott \ szatyrával tipeg a piac felé...” — kezdi egyik szép versét majd így fejezi be: „Bizony mondom neked, szerfölött szomorú / látvány, ahogy az élet / lombjai leperegnek.” Legtöbb vers-lezárása olyan hangot ad mint a megpendített hegedűhúr: tovább zeng a levegőben. S ha már zenei műszóval kellene stílusát is illetni, azt mondanám: bel canto. Az előadás a hang szépségét ertieli ki. A hosszú, áradó sorok, a távolról egymásra csendülő rímek a verseket folyondárként beszövő gondolatritmus, a felsorolások és szóismétlések, a választékos ellentétek és zengő költői kérdések — mind olyan eszközök itt. amelyek a stílus emelkedettségét, lendületét, válasz- tékosságát, „lebegését” szolgálják. Szívesen sző versbe „egzotikus” neveket: glicínia, krizantém, ciklámen, tamarisz- kusz írisz, pinea. mahónia; gémek flamingók, gulipánok... és sűrűn ékesíti szavait érzékletes jelzőkkel: „Ó tündökletes ősz! lélekfürösztő vízi csönd! / halak ezüstkék csobbanása az üvegtiszta délutánban, / s este a jegenyék hegyén a csorba hold —

A tapintható, érzéki valóság nemcsak szorosabban vett leíró verseiben, például az idézett szárszói pillanatképen vagy az európai utazás állomásait, megörökítő s szinte riporteri közvetlenséggel intonált tablókon van jelen, de ennek az egész lírának jellemzője a látványhoz, a természethez, az állatokhoz, növényekhez, kövekhez való kötődés. Mégsem mondanám, hogy impressszionista. Amit a költő többször is megfogalmaz — „a belső tenger a nagyobb”, „bízzál a benti mormolás- ban”, „befelé mélyül a barna éj”, „ma. gamban hordom elégtételemet” — nem marad egyszerű kijelentés vagy puszta program; ennek az egész lírának fő mondandója: a belső, emberi értékek védelme és vállalása.

Ez teszi keménnyé és hevíti acélossá a — látszólag — puha anyagból gyúrt verseket.

Humanizmusa nem elvont és általános; nagyon is időhöz és térhez kötött. A harmincas években írt verseinek nagy része a háború kegyetlen „káprázata” zord látomása, amikor pedig a világra szakad az őrület, a zsarnokság és az esztelen gyilkosság ellen tiltakozik. Egy pillanatra megkísérti az óvó szigetre vonulás magatartása, de ugyanúgy elutasítja a hallgatást, mint az idős Babits és a halálba menetelő Radnóti. Ekkor is a belső erő adott tartást a költőnek s eszménye később is a gyarapodó, tiszta, önmagát tovább építő marad. „A partok elmúlnak, de a hullám örök, fsa hullámzás a hullámnál is örökebb.” Humanizmusának tartalma: az ..élő, lelkes” anyag szeretete. Az élet, a létezés a legnagyobb érték számára. Az emberért, az élő, eleven, szerető emberért aggódik, s részvéttel és együttérzéssel fordul a szenvedőkhöz. Vágya: „Ne gép. ne szám: lehessek végre ember, / s új frigyre lépve mind a négy elemmel, I remekké művelt sorsom magasán t köszöntselek. Valóság, szép hazám! Kívánsága, hogy „ének” és valóság, költészet és realitás födje egymást: a líra a valóságot tükrözze, s a valóság szépüljön meg a költészettől: „ne csak amivé teljesül a dalban: / a valóság is lenne csupa fény!” Ha a külső és a belső szépség nincs egyensúlyban, a költő kötelessége: szólni! Innét van hogy olyan erős az önvizsgálat, a számvetés igénye ebben a kötetben, a régebbi versekben s a maiakban egyaránt. A költő álmaival szembesíti a valóságot, s vágyait a valósághoz szabja.

147