Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: "Korsómban tiszta víz". Rónay György új verskötetéről
„Korsómban tiszta víz ‘ Rónay György új verseskötetéről Valamennyi irodalomban, melynek életét sűrűn szeplősítik a különféle előítéletek és babonák, nem könnyű „rendhagyó” jelenségnek lenni. Egy iskolamester valamikor leírta, hogy az irodalmi műfajok: líra, epika, dráma s azóta az írói életműveket könyörtelen szigorral igyekszünk az egyik vagy másik műfaji bugyorba gyömöszölni. Ebben a „rendezésben” nincs helye az emékiratnak, az esszének, s e páratlan elmemutatvány eredményeként sikerült kitessékelni az irodalomból a vele foglalkozó kritikát és irodalomtörténetet is. Még nagyobb a tanácstalanság, ha ugyanabból az írói műhelyből vers és elbeszélés, műfordítás és regény, publicisztika és esszé kritika és irodalomtörténet kerül ki: vagy a kétes értékű sokoldalúság gyanújába kerül az író, vagy fel kell áldoznia az életmű egyik — sokszor: a fontosabb — részét, hogy valamelyik műfaj kapuján azért bebocsátást kapjon az irodalomba. A kritikus, a novellista, a regényíró, a műfordító Rónay Györgynek külön meg kell vívnia harcát a költő Rónay elismertetéséért. Irodalmi babona nálunk az is. hogy a „művelt” jelző hamarabb kerül elmarasztaló szándékkal a költő neve mellé, mint dicséretként. Ahol a kócosság, az elhanyagolt külső sokáig szinte szinonimája volt a poéta fogalmának, nehéz dolga van annak, akinek verseiből a költő-elődök szeretete, a forma-tisztelet, a világirodalmi tájékozottság a zene és a képzőművészetek ismerete tükröződik. Mintha a fésületlenség, a „bundás indulatok” lenne az igazi költőiség kísérője, és nem a munkának és a mesterségnek a tisztelete: írni és dolgozni úgy, „mint a bányász aki szenet fejt, földmíves, aki szánt ötvös, ki ékszert kalapál a fémből”. Rónay Györgynek, a Nyugat lírai hagyományain. Babits emberi és költői példáján, a java világirodalom ismeretén felnőtt költőnek a „művelt költő” jelzővel is meg kell küzdenie. ★ Első verseskötete 1942-ben jelent meg a Te mondj el engem, majd másfél évtized kihagyásával, 1957-ben a következő, a Nyár. Azóta napvilágot látott a Fekete rózsa, (1961). a Város és a délibáb (1964), és legutóbb a Tükör és tűz. Rónay könyvei igen tudatosan komponált kötetek: mint az óra fogaskerekei illeszkednek egymásba. Minden következő kötetben visszatér néhány olyan ciklus, amely már az előzőben is ott szerepelt. Így érintkeznek egymással a mátrai, a szárszói versek, az ars poeticák; s ha valamelyik ciklus elmarad, mint például a mostani kötetből a mátrai képek sora, belép helyére a másik: az Odysseus, ez a külföldi útiélményekről beszámoló verscsokor. 1957 után megjelent négy könyvében azonban van egy ciklus, amely mindegyiket végigkíséri: az 1945 előtt írt verseiből közölt válogatás. Azt hiszem, nemcsak pusztán a másfél évtizedes „hallgatás” miatt van ez, hanem a költő mindenkori „jelen" szándé' át is kifejezi, s nemcsak az „elkésettséget” jelenti (a hátrányt, ami be kell hozni), hanem a tudatosan vállalt folytonosságot is. E versek mutatják a változó időt s egyben figyelmeztetnek arra is. hogy ez a változás, ez a fejlődés mennyire egymásba fonódó, egymásból növő, egymásra épülő rétegekből áll össze az életműben. Az persze igaz, hogy a költő hiteles portréja, pályaképe akkor rajzolódik majd ki igazán, ha valaki nem publikálásuk hanem keletkezésük valóságos időrendjében olvassa végig ezeket a verseket, s szembesíti azzal a másik úttal is. amit a kortárs lírikusok tettek meg az elmúlt három évtizedben. ★ A versek témáinak leírásával aligha mondunk el valamit e költészet lényegéről. Az. hogy miről ír verset Rónay, aligha ad választ arra, hogy mi e költészet minősége, miben rejlik szépsége és ereje. Keressük inkább azt, mi e líra élmény- forrása mi ihletének természete. Ha nem tagadná egymást e két szó, azt mondanám: személytelen líra. Dehát líra-e. ami nem személyes? Elégedjünk meg tehát ennyivel: önmagáról keveset beszélő költő Rónay. Érzéseit és indulatait elrejti, gyakran álarcosán jelenik meg: a történelem, a mitológia, a biblia, a művészettörténet képeivel fejezi ki látomásait; avagy ezeken a hagyományos költői képeken gyullad ki a maga képzelete, s indul el képteremtő fantáziája. Elég néhány verseimét idézni: Ninivében, A trójai lányka, Hat vers a korintusiak- hoz Odysseus énekei, Rouault, Debussy: Holdfény, A názáreti ácsok ... Nemcsak egyszerűen eszközök használatáról van tehát szó itt maga a műveltség-anyag ihletteremtő erő. A jelent történelmi távlatba állítja a költő, s a hagyomány jelképes értelmét „lefordítja” a maga szá146