Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Farkas Imre: Aszály és újulás
Víz! Meg sem kísérlem leírni, milyen érzés és látvány, amikor az aszály nyolcadik hetében lábszárnyi vastag vízoszlop fakad a földből, de arra a szomjúságra sincs hasonlat, amellyel az alföldi könnyű lösz szomj halála küszöbén nyelni képes a vizet. Néhány nappal előbb gödröt ástam, hogy az udvari téglajárda javításához homokom legyen. Partosabb részt választva hamar áttörtem a barna réteget, két ásónyom mélységben sárgaföldre akadtam, négy-öt ásónyom után elértem a homokot. Közben maroknyi összenyomható földcsomóra nem akadtam. Elképzelhető az a szélütött öröm, amellyel a sorok közé rontó víz után néztem. Anyám kezdetben felénk sem jött. Öreg ágyakat csoportosított új beosztás szerint, vendéget vártunk másnapra. A ritka csodára átjött szomszédok széled- tek már, amikor előkerült. Leült szomorúan a diófarönkre, és barackot magvazott a kacsáknak. Szótlan volt egész este, éjszaka sírni hallottam. Ült az ágyában, eltakarta kezével a szemét, amikor villanyt gyújtottam. Kicsi volt, becsapott, galambősz kisgyermek. Gondvéelésbe vetett hite ment tönkre, mialatt a föld ezer hektoliterszám nyelte a vizet, megértve, hogy a kukoricatermesztéshez nincs — és sosem volt — Istenre szükség. (Beteg lett bele. Mástól, megkésve értesülök, idegi eredetű sebek kínozzák augusztus óta. Szörnyű lehet rádöbbenni magányosan, hogy a legforróbb könyörgésnek sincs szemernyi hatalma a bajon. Rettenetes csapás 73 éves korban az istenvesztés élménye. Egyedül az emberek felé forduló és nem csalatkozó bizalom oldhatja fel az ilyen traumát.) A szövetkezeti irodán Dunántúlról érkezett barátommal a szövetkezeti irodára indultunk, amikor B. F. megérkezett. Egészségünkre kívánta az éjjeli nyugodalmat, s kért, menjek át beszerelni a televízióját. Szégyenlősen „panaszkodott”, nem bírtak már a gyerekekkel, s mivel éppen árleszállítás van, vettek 7 ezerért egy majdnem 8 ezer forintot érő Sigma készüléket. Kultúrmunkás vendégem felfigyelt a televízióvásárlás hírére. B. F. szomszéd a tsz-parasztok megszokott munkaruhájában érkezett, zsíros kalapban, ingben, czeignadrágban, mezítláb. Indokoltnak látszott feltételezése, hogy az újságot, könyvet, mozit, színházat házhoz szállító eléggé drága gépet csak alapos koplalások, rongyoskodások árán sikerült megszereznie a sovány embernek. Bizony tévedett. B. F. a tavaszon nősítette legnagyobb fiát (három még otthon maradt), házat vett számára, most renováltatta a sajátját is, ám ha átmennénk hozzájuk egy kis baráti leltározásra, 60—80 ezer forint értéket növekvő állatban könnyűszerrel összeírhatnánk. Viszont az is igaz, hogy egyik legserényebb növénytermelője a szövetkezetnek, a két nagyfiú (egyik kocsis, másik kőműves a tsz-ben) már évek óta „hazakeres”, és hajnali 4-től este 10-ig ki nem hull kezükből a dolog. Alig értünk az előszobába, jött elénk az elnök. Öszes, magas, erőteljes, mégis gyengéd arcú parasztember. Korát tekintve ötvenbe hajló. Világéletében mások keze-lába, a fölszabadulás óta termelőszövetkezetii tag, s évtizede a szövetkezet elnöke. Testi felépítés tekintetében éppen ellentéte a kun arcú, alkatú tsz-párt- titkárnak, akivel együtt lépdeltek elénk. Oldódtak hamar, amikor elmondtam, hogy barátom megyei kultúrvezető, s a Dunántúlról fáradt el hozzánk megismerni a mi szerény viszonyainkat. Büszke, okkal vagy ok nélkül, sokszor voltam a falumra, de a visszatérés és együttalkotás vágya az alatt fogott el, míg hármójuk beszélgetését hallgattam. Néhány hasonló látogatás jutott eszembe, amikor elkerülhetetlenül szó esett az 120
