Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Farkas Imre: Aszály és újulás

elnök fenenagy kurázsijáról, ravaszságáról vagy rátermettségéről, a tagok kapitalista hajlamairól vagy restségéről, itt „csak” azt hámozhattam ki a lassú beszéd során megelevenedő számokból, tényekből, hogy a két vezető egy a falujával. (Megfogalmazhattam végre magamnak, ha vázlatosan és csak egyéni relációkra érvényesen is a „Hatalom és erkölcs” izgató alternatívájára a választ, Ekképpen: nem alternatíva. A két vezető — elnök és párttitkár •— a „legnagyobb úr” a faluban. Életüket legényke koruktól ismerem, rossz szó nem férhet hozzájuk.)

Hatszáz tagja van a szövetkezetnek, harmada munkaképtelen öreg. A gazdaság közepes nagyságú, mintegy 4 ezer kataszterit hold. Zöldség- és gyümölcs- termesztéssel, állattenyésztéssel foglalkoznak, s mint a legtöbb alföldi tsz, sok búzát, kukoricát, cukorrépát termesztenek. A tagok átlagos havi jövedelme egyezerkilencszáz forint. A foglalkoztatottság nem teljes, sok még dologidőben a munka nélkül ténfergő ember (morognak is érte eleget). Ellen súlyozására melléküzemágak létesítését tervezik. Főkönyvelővel, agronómussal, üzemgazdásszal, mezőgazdasági technikus brigádvezetőkkel dolgoznak, s a szakemberek a korábbi évek eredményeivel összevetve súlyos százezrekkel gyarapítják éveate a tsz és a nagy közösség vagyonát. (Gyakran vitázunk — sűrűn legyintve — az írás erejéről. Veres Péter erjesztő gondolatainak hasznáról már szóltam, ha kérdő módban is. Felkiáltó módban kell folytatnom és már Galgóczi Erzsébetre is gondolva: a tsz műszaki értelmisége, a korábbi alkalmazottak, azon a héten léptek a tagok sorába.)

A nehéz testi munkát nagyrészt gépekkel végeztetik. Van, és mindig lesz gondjuk a fiatalokra. A Petőfi Termelőszövetkezet futballcsapatot tart fenn, és edzőt fizet. (A csapat előző vasárnap nyerte meg Gádoroson a kupadöntőt.) Dolog fogytával pesti színházaktól kérnek fel vendégszereplésre élvonalbeli színészeket. Igaz, egyelőre csak a vidám műsor járja, „de egy tűt nem lehet a földre ejteni”. Kiváló dolgozóikat elviszik a szegedi szabadtéri játékokra, autóbusz- kirándulásokat szerveznek az ország szép tájaira. Justh Zsigmond földjén ma is élő hagyomány a népi színjátszás: minden télen betanulnak egy színdarabot, amivel a szomszéd szövetkezetek dolgozóit is mulattatják. A kultúrmunka irányításában jelentős szerepet vállalnak a falu pedagógusai. Író-olvasó találkozókat szerveznek, s már-már a tanácsi funkciót átvéve, az egész falu kultúrájáért . érez felelősséget a tsz. Vásároltak egy épületet 40 ezer forintért, s újabb 260 ezer forint ráfordítással olyan kultúrházat varázsoltak belőle a tsz ácsai, kőművesei, aminek járási székhely örülhetne. Zöldségboltot nyitottak, bevezették a közétkeztetést (tag 7 forintért, más 9-ért kaphat ebédet), s legújabban arra törekszenek, hogy a jelenlegin túl második orvosi rendelőt is kapjon a falu.

A szó sematikus értelmében nem folytatnak vallásellenes agitációt. Dehogy bántják az öregek istenét! Megállapításuk, hogy a vallásos ember, ha szorgalmas, becsületes, hasznos előmozdítója a közös ügyének. — Egyre figyelem őket: nem leckét mondanak fel. Lényükből fakad a pedagógiai optimizmus, hiszen aligha olvasták Mesterházi Lajos tanulmányát a Hochhuth darab, „A helytartó” bemutatását megelőző időkből. „Miért mégis, hogy a katolikus pap elhagyni készül a falut?” „Talán, mert egyre kevesebb félelem készteti imádkozásra az embereket”. „Azért, mert minden bajon segíteni szeretnének?” „Mi másért vagyunk mi ott, ahol vagyunk?” Valóban: milyen „egyszerű” mindez.

Ügy kell elkergetnünk a félelem kísérteteit, hogy közben ne keltsünk új rémeket. A megriadt embert bármerre ragadják kényszerrángásai, mindenképpen tőlünk távolodik. Na-na, csakhogy — dialektika! A vezető része is a közösségül