Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Farkas Imre: Aszály és újulás
Találkozások Harmadát hazavittem a kajszibaracknak. Később sem keresték, a termés utolját a kacsáknak adta anyám. A hazalátogató számára mégsem végződött rosszul a piac. Útban hazafelé betértem a gyopárosi vasúti vendéglőbe, ahol P. J. bátyámmal, apám hajdani részescimborájával találkoztam. Serdülőkorom nagy nevettető je ő. Mindig vidám mókára kész harmadik kaszás. Nem tudom, rájöttek-e már a tudósok, hogy a szervezetben felgyülemlő tejsavat leghatásosabban a nevetés köti le. (És azt sem értem, mért olyan kevés nagy nevettető kap szobrot.) Fantáziája képtelen bakugrásainak csak egy terület, a politika nem kedvezett, pedig egyedül itt akarta hogy komolyan vegyék. Váltig bizonygatta, hogy a háborúk, a békék, a mindenkori győztes és vesztes államok nevei úgy sorakoznak a diplomaták munkatervében, mint naptárban a piros és fekete betűs napok. Nem szerette a politikusokat. Gyanítom, a jókedvet féltette nagy hatalmuktól. Érdekes beszélgetés szakadt félbe, amikor V. szomszéd megérkezett. P. J. bátyám az újrafelfedezés örömében őszintén elmondta, ő bizony K-ért akár holnap kimenne a frontra, ha a helyzet úgy kívánná. De nem menne ki azokért, akik elügyetlenkedték Orosházán a benzintöltő állomást. Több millió ment rá, és most kiderül, rossz helyet választottak neki. — „Tessék, lehet kezdeni élőiről.” V. szomszéd megígérte, ha megszerzőm a szükséges csöveket, megöntözi anyám kukoricáját. Szédülve mentem át Gyopároson, ahol Justh Zsigmond emléktáblája hálás és művelt utókort dicsér a Napsugár Üdülő falán, láttam, szaporodott a medencék száma, új kádfürdő készül, s megbámultam az égbe meredő árbocokat: fúrják a második gyógyhatású termálkutat is Gyopárosfürdőn. Apám volt részestársa, P. bátyáin, közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötven- hez, kockázat nélkül mondhatta, amit mondott. De hogy szavaihoz hamisság, számító rossz íz nem fér, arról az öntözőcső keresése közben, a falumbeliekkél való találkozások alkalmával többször meggyőződtem. V. szomszéd vízkiemelő berendezése percenként 400 liter vizet hoz föl 15 méterről. Elvezetéséhez legalább 8—9 cm átmérőjű csőre és a nagy nyomás miatt nem is akármilyen szilárdságú csőfalra volt szükségem. Indultam a ki- rendeltségre, reméltem, kaphatok a tűzoltószertár elaggott kendertömlőiből néhányat. S ha már így esett, sokért nem adnám én ezt az aszályt. A cső megszerzése közben mélyre kellett hajolnom, szinte lehasalnom az emberi tudat rejtett, magatartás-jellemző füvei közé. Az ósdi bútorzatú házasságkötő terem asztala mellett, Munkácsy Honfoglalás című festményének másolata alatt, Árpád lova fejétől könyöktávolságra egy példás igyekezető, de a paragrafusok szorításában élő hivatalnokra akadtam. Nem, még a selejtből sem adhat, hiszen mi sem könnyebb a rosszhiszeműségnek, mint a selejtből tartalékot csinálni. De menjek V. L-ékhez, házat építenek. Sok ezer vályogot vertek, a sár meggyúrásához az új óvoda kútjából vették a vizet. Ahhoz pedig hosszú cső kellett. Amit az utólagos élményellenőrzés során is az 1967-es nyár legszembetűnőbb vonásának találok, az a megnövekedett házépítő, csinosító ösztön, aminek lép- ten-nyomon bizonyítékára bukkantam. Üj ház ritkábban épül, de a vert falú, földes lakások csinosítása, melegpadlózása vagy vízszigetelése mindennapi buz- góság. Az építőanyag kevés. A használt tégla drágább, mint az új, mert nem kell 118
