Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Farkas Imre: Aszály és újulás

támogatta meg kijelentését, hogy a megyeszékhely p:acán a felháborodott vásárlók beletapostak a kofák kosaraiba, mert sokallották a tojás árát.

Soha lehangolóbb, tudománytalanabb véleményt nem hallottam. Paraszt és kofa közé egyenlőségjelet tenni legalább akkora bűn, mintha a munkást azzal a fusizóval tévesztenének össze, aki száz forint órabér ellenében forrasztja meg a fürdőhengert. „Huncut a bíró” — fütyüli a falvak sárgarigója, „huncut a német” ■— összegezi: élményeit megfelelő korban a néptapasztalás, a paraszti magatartás azonban ritka, s ezért nem általánosítható kivételektől eltekintve mindig következmény-magatartás volt. Ösztönös reagálás a természeti hatásokra, kényszerválasz a mindenkori központi cselekvésre.

Anyám hetvenhárom éves, megviselt parasztasszony. Sokat és gyorsan dolgozott, keveset pihent életében, ezért már fáradt és nehezen mozdul. Anyagi gondjai nincsenek, de talpon kell lennie, ha fenn akarja tartani ezt a viszonylag gondtalan állapotot. Jövedelme három forrásból csorog össze: a nyugdíjból, a baromfiudvar értékesíthető fölöslegéből és két barackfából. Az első és második számú forrás hozama életre (adó, búzafejadag, tüzelő, fuvar- és munkáltatási költségek, villany-, rádió-, újságszámla, bolti1 bevásárlás, orvosság, ruha, cipő, napi fél liter tej síb.) megy el, a barack árát a ház körüli rongálódások javíttatására fordítja. Ha van termés, ha van ki leszedi és segíti bevinni az orosházi piacra. (A tojást és a baromfit a helybeli felvásárló veszi meg.) Anyám nyarának legfőbb nyugtalanságkeltője a barack és a piac. Érkezünk-e időben? Terheljen-e vele? Figyelem, amint „árulkodik”, de soha huncutnak nem láttam. Mindig bőven mér, ráad, néha öntudatlan szerepjátszáson kapom. Hangja átmelegszik, arcán szíves rábeszélés, mozdulataiban báj: „Vegye meg, kedves! Szép barack. Sok a levél a fán, nem járhatta körül a nap, de azért édes.” A barack csakugyan szép, valóban édes. Piac végén összeszámoljuk, mennyit adtunk el, s amit árultunk, elég-e már öt szarufára.

Ügy gondolom, a piac, ahol a termelő közvetlenül a fogyasztónak adja el áruját, még sokáig gyakorlati valóság marad, áttételes formáit pedig egyenesen öröknek érzem. Ezért nem értem, miért fejlődött oly keveset a háztáji gazdaság fölöslegének értékesítő helye az elmúlt negyedszázad alatt, amikor egyéb vonatkozásokban nagyot lépett előre a város. Az olajkutak szomszédságában a legtöbb piac talaja szűzföld, nyáron poros, télen sáros, és a szélrózsa minden irányából nehéz teherrel érkezők (a tejpiac kivételével) a földre huppantják le kosaraikat. Az eladók órákig állnak, guggolnak, kosaraik mögött — szerencsés, aki alá kiürült gyümölcsösláda jut —, s előttük hajlonganak, kibújni készülő mellüket takarva a bevásárló asszonyok.

A helypénz, amit a piacozók ősidők óta a kosarak száma és nagysága szerint fizettek — kisebb garaboly egy, nagyobb két forint —, korántsem oly mozdulatlan, mint amit az árusítás körülményeiről elmondtam. Mellettünk kései k'scsibét árult egy asszony. Harminc darabot. Húsz fillért kért darabjáért a hely- pénzszedő az asszony nem kis felháborodására. Megtudtam itt, hogy a tojásért is darabszám szedik a helypénzt, kevesebbet a tyúktojásért, többet a kacsavagy libatojásért. Tézisek jutnak eszembe az árubőség áldásos hatásáról, s azon töprengek, mért ártana a társadalmi fejlődésnek, ha holnaptól — változatlan áron — akár kétszer annyi lágy tojást ennénk, mint eddig.

117