Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - HAZAI JEGYZETEK - Farkas Imre: Aszály és újulás

Kukoricát ősidők óta nem öntöztek felénk, hiányzott, s ma is h'ányzik az öntözőművet éltető folyó, csatorna. Nagy szárazságok idején a kiskert, s az a néhány tő paprika, paradicsom, amit házi fogyasztásra szántak, megkapta ugyan az esti locsolást, de a paraszt évii életére kiható öntözés gondja mindig az Üristen vállán nyugodott erre. Sanyargató aszály eljöttékor körmenet járta a perzselt határt, tömjénfüst, ének és imádkozás közben százak emelték szemüket a mozdulatlan égre, pedig a víz akkor is ott folydogált a lábuk alatt, a löszgyűrődések völgyeiben. Ma már lenyúlnak érte. Két csőkút is van az utcában, de vizét kukoricánál jövedelmezőbb kultúrák táplálására használják. V. F. szomszéd olykor álló éjszakán át is járatta a motort, másod véleményeit öntözte.

Anyám kezdetben hallani sem akart arról, hogy V. szomszéddal szövetségre lépjek. A szemérem tartotta vissza, a büszkeség, amellyel a tehetőstől mindig elkülönült erre a szegény. A sorsvállalás önfenntartó gőgje zárta be a szájakat, kérni csak az istentől lehetett. Ő meg ekkor is addig-addig halogatta az esőt, mígnem eljutottunk az utolsó órához. Ami után már a tengersok is nulla. „Hogy lehet már ilyen mostoha a Teremtő!” — méltatlankodott anyám, amikor fél óra alatt sem tudott eltávolodni a szomszédok motorja, autója által kavart port a mi lapban épült kis házunk fölül. Nyugtalankodtam én is. Azt tanácsoltam anyámnak, ne hizlaljon. Nem való már neki a daráltatás, dpekedés, drótoztatás, akolkövezés gondja. Adja el, ami kukoricája terem, s vegyen az árán készet. Hallgatott rám, de a száraz augusztusban úgy látszott, a hízónak is, a kukoricának is lőttek.

Két barackfa

Másnap barackot vittünk az orosházi piacra. Orosházára menni mindig újságot jelentett: mézeskalács, cukorka érkezését nekünk gyerekeknek, előző napi áruszedést, esti árucsomagolást és hajnali gyalogtúrát a tele garabolyokkal anyámnak. Arra, hogy 25—30 kiló teherrel (vagy 40-nel, ha a hátra is jutott pakk) begyalogolni mennyire ínszaggató lehet, csak akkor gondoltam, amikor megrakott kerékpáromat a fához támasztva, anyám érkezésére vártam az orosházi buszmegállónál. Rendszeres az autóbuszközlekedés Orosháza és Szentetornya között, s a kocsik nemcsak piacnapokon telnek meg. (Az alig pár éve üzemelő Orosházi Üveggyárnak sok szentetomyai munkása van, busszal járnak be az új gimnáziumba, az ócskapiac helyére épült mezőgazdasági technikumba a diákok, a most átadott kórházba az ápoló személyzet és kivizsgálásra a tsz-tagok, ügyesbajos dolgok intézése végett a modern tanácsház hivatalaiba az ügyfelek. (Huszonhat perc a menetidő a kopogi templomtól, a mi utcánk sarkától már csak húsz és Gyopárhalmához, Gyopárosfürdőhöz közeledve egyre kevesebb. Aki reggel ötkor kel, hatra Orosházán lehet, és indulás előtt még megetetheti az aprójószágokat. Régen másfél órával korábban kellett ébredni, vagy még előbb, ha „jó helyet akart fogni” a piacon az őstermelő. De bárhogyan méregetem is az autóbusszal megtakarítható, alvásra, pihenésre fordítható időt, nincs eszközöm annak megállapítására, hogy teherrel megrakottan mennyi szív kopott, tüdő, izom; és mennyi mosoly, simogatás, jó szó és szerelem égett széndioxiddá a Szentetornyától Orosházáig vezető 8 kilométeres úton.

Különösen az ötvenes évek első felében, de még az ellenforradalmat követő konszolidáció kezdetén is tartotta magát egy valójában sehol le nem írt, de a véleményformálás csatornáin nem egyszer végigfutó fals politikai nézet arról, hogy huncut a paraszt. „Mert, elvtársak, huncut ám a paraszt!” — hallottam utoljára 1958-ban egy helyzetmagyarázó előadótól. Kacsintott nyomatékül, majd

116