Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)
— Egy undok állat megmart hátulról, ezért nem ülök le nálad. Én eztán soha le nem ülök itt. Nem ismerlek. Csak néztem. Mégsem Leóna a fontos? 5. Néhány nap múlva övembe tettem a kést, összekötöttem pár gyékénykosarat, és a hajnali vonattal beutaztam a városba. Nappal a kosaraimat árultam, este indultam Leónához. Meg akartam tudni, hogy boldog-e velem. Mert, ha nem, valóban az vagyok, akinek Simon mondott: skorpió. Késő este értem a ház elé, mert hosszan vívódtam, menjek-e vagy maradjak. Mi jó lesz abban, ha megtudom, hogy Leóna velem sem boldogabb,.mint Simonnal? Nem magam miatt, de Leónának is rosszat teszek, ha bebizonyosodik, hogy hiába árulta el Simont. Amíg hisz az új szerelemben, elmondhatja azokon az árva éjszakákon, azért hagyta el Simont, mert Izsárt szereti. S ha így van, hogyan szerethetné Simont is? Mindez azonban csak addig lehetséges, amíg az első találkozás emlékével él együtt. A második találkozáskor már a lélek is elégülést vár ... S ha Leóna nem tud emelkedni, át kell adnom a kést, hogy tegye keresztbe a küszöbén. Mert ha én még utána is eljárok hozzá, ahhoz a gallegához hasonlítok, akit társai azzal bíztak meg, hogy őrizze a szárított halat, ő meg naponta elvett belőle. Mindig csak egyet. S hogy ne lássák meg a zsákon a hiányt, szorosra kötötte a nyakát. Végül csak az üres zsák maradt. Amíg így vívódtam, megraktam az ételes kosaramat osztrigával, citromot vásároltam hozzá és madeirát. Néhány almát is vettem, és mert mindig szerettem volna fürjet enni, hálózott fürjeket vásároltam a vadkereskedőnél. — El kell menned, ha már így mindent összevásároltál! — mondtam magamnak. Nem a lépcsőhöz indultam, a kerten át kerültem az ablak felé. — Megérdemelnéd, hogy kígyóra lépj! — mondtam magamnak. — Mégsem illik gyanakodva menned a szeretődhöz. Harmat ülte a füvet, nem suhogott a lábam alatt. — Dehogy gyanakszol te — válaszoltam magamnak. — Tréfa lesz, jó tréfa. Beteszed az ablakon a kosarat, és elvonulsz, mint egy jó szellem. Majd megint: — Bizony, gyanakszol te Leónára, te hazug! És csikorgattam a fogam, hogy milyen gyalázatos is az ember. Leóna egy idegen férfivel volt a szobában. El kellett volna mennem azonnal, de én csak álltam, mint a bálvány. Még köszöntem is, amikor megláttak. Leóna rövid átlátszó ingben állt az asztalnál, a férfi meztelenül ült mellette. Dinnyét ettek. A férfi fehér volt, karcsú, aranylánc lógott a nyakán. Ritka felénk az olyan férfi, akinek a bőrén átlátszanak az erek, s a ritkaság mindig becses az asszonyok előtt. Leóna kissé feszengve állt mellette, de boldognak és szerencsésnek látszott. Arra gondoltam, hogy a fehérbőrű férfi csendesebb lehet még Simonnál is, érzékenyebb, mint én, és olyan okos, amilyenek mi ketten együttvéve sem lehetünk soha. Zavartan fogadták az üdvözlésemet, Leóna hívott, kerüljek beljebb. Hívott a férfi is. Én csak könyököltem a kosaramra, és néztem, hogy dinnyét esznek vacsorára, mint a hajórakodók. A dinnye apadt volt, túlérett, féláron kínáltak olyat a piacon. A piros magvakon fehér hólyagok lappantak, mintha betegség támadt volna rájuk. Kitalálhatták, hogy mire gondolok, mert a férfi elszántan dicsérni kezdte a gyümölcsöt, Leóna pedig ismét kért, menjek be, fogyasszuk 36
