Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)
el hármasban. Én csak ingattam a fejem, mire a férfi kiment. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Leóna felállt. — Gyesre közelebb! — kértem. Engedelmesen jött, mintha parancsot kapott volna. — Nem vártalak — szólt gyámoltalanul. Nem érdekelt, hogy mit mond. — Neked egy egész ház kell — mondtam. — Simon csak pincéd, én csali padlásod lehetek, pedig te egy egész házat érdemelnél. Házat, aminek szobája van. És én most megyek. — Maradj! — kérlelt, majd pirulva elhallgatott. Megértette, mennyire nevetséges a marasztalása. Ott állt alig karnyújtásnyira tőlem. Pironkodva húzogatta le az ingecskéjét, és tanácstalanul váltogatta a lábait, mert valahányszor lent elég hosszúra tudta nyújtani, felül bizonyult rövidnek. Megijedt, de nem lépett hátra, amikor kihúztam az övemből a kést. — Ne félj! — nyugtattam. — A Szeplőtelen kése ez. Tedd keresztbe a küszöbödön. Nem tudlak fölemelni. Elképzelhetetlen, hogy csak rádlehelek, s te attól fölszállsz. Ugye, elképzelhetetlen? Látszott az arcán, mérlegeli, valóban olyan elképzelhetetlen-e, s örülne, ha nem lenne az, de nem válaszolt. Valami azt súgta, hagyjam ott a kosarat. Ha emelkedettebb vagyok, bizonyosan megcselekszem, csakhogy én nem vagyok emelkedett. Ha az lennék, nem egy harmadik férfi volna Leóna szobájában. Átlépkedtem a kerten, le a lépcsőn, s rátértem a városból kivezető útra. Meleg este volt, úgy határoztam, az elhagyott kőbányában töltöm az éjszakát. A város végén nekivágtam a dombnak. Elhagyott kocsiúton haladtam, kabócák énekeltek a bokrokon. Amikor a dombról visszanéztem, Leóna ablaka már nem világított. Leültem, s arra gondoltam, Leóna mégsem olyan, mint a nagyalakú szobrok. Megjelent előttem a rövid ingecskében, s már tudtam, mért nem olyan. A szeme nem igazi. Lapos követ kerestem, s amikor ráhajtottam a fejem, az jutott eszembe, hogy a tenger egészen más. — Egészen más a tenger — mondtam ki hangosan is, de hogy miért, azt nem volt kedvem kibogozni. 6. Amikor a szemem hozzászokott a sötéthez, láttam, nem vagyok egyedül. Fiatal nő támaszkodott a sziklának, ruhája beleolvadt a homályba, csak az arca világított. Kértem, jöjjön közelebb. Kilépett a homályból, s kissé távolabb terítette le takaróját. Lábait összezárva ült le, ívben meghajló törzsét kezére támasztotta. Kérdéseimre válaszolgatva elmondta, hogy a hegyekből jött. Sajtot és áfonyát hozott a piacra. Nem ment vissza, asszonyát akarta meglátogatni, akinél gyermeklányként néhány esztendőt eltöltött. Ügy tervezte, nála alszik. Asz- szonya azonban vendéget várt, s elküldte őt. Nem akarta, hogy találkozzanak, de nem is maradt volna. Miért zavarja mások szerelmét az ember. Aludt ő már a kőbányában. Ha megvilágosodik, indul vissza a Mezetára. Melléje ültem, nem tiltakozott. Azt. mondta, tudta, hogy így lesz. Piac után a jósnőnél járt, az mondta, ma még szárnyat rak vállára a madaras ember. Este érkezik, és bár szomorúságot hordoz, egyetlen érintése elég lesz, hogy őt fölemelje. Levettem a vörössel hímzett kendőt a kosárról, felnyitottam az osztrigákat. 37
