Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: József Attila ódája és a képzőművészet

képpé és félelmessé — fejez ki mindent, többet jelent puszta együvétartozásnál, a férfi és a nő biológiai és érzelmi kapcsolatánál.

Derkovits művészetében a Mi ketten darabjai már elegendőnek bizonyulnak arra is, hogy mindent elmondjanak általában az őket körülvevő világról. Művészetében ekkor a legegyszerűbb már a minden kifejezésére válik alkalmassá; de nem lényegtelen, hogy milyen formai megoldásban. És éppen itt lesz fontossá a nem szűk fizikai értelmezés szerinti perspektíva megváltozása. Az ő hangsúlyozott vágása, kiemelése avatja magasrendű művészetté azt, amit bemutat, amivel a világ és az ember kapcsolatát prezentálja.

Ha Derkovits ezen alkotásaival összevetjük József Attila szerelmi líráját, önkéntelenül kínálkozik a megállapítás:

a derkovitsi beteljesülés, a szintézis-teremtés valósága József Attila párköltészetében, ha folytonosan elő is bukkan, ha a 30-as évektől kezdődően állandósuló követelésként szól is a versekből — ezt a Nagyon fáj darabjai bizonyítják a legjobban —, végig csak vágy marad.

Bár a perspektíva kérdését fölvetve önként kínálkozik összevetésre az Óda, ahol az értelem és érzelem összes köreit bejárja a költő, körülbelül azonos, Derkovitséhoz hasonló szemléletet és szerkezetet követve, ezéken a körökön járva állandóan éreznünk kell az egyedüllétnek a kínját is, azokat a feltörő sikolyokat, követeléseket, szerelmes könyörgéseket, amelyek a zengő magaszta- lásból felénk szólnak. És ami méginkább bizonyítja igazunkat: ugyanez mondható el a Flóra ciklus legszebb, legtöbbet kifejező darabjairól is. Hiszen ezekben is a könyörgő követelés sikong („Ügy kellesz nekem Flóra, mint falun villanyfény, kőház, iskolák, kutak ..., mint parasztnak a föld .. ., munkásoknak emberi öntudat...”), hiába szól bele a társadalmi követelést hangoztató hasonlat. Ez még inkább harsogóvá teszi az egyedüllét kínját. Számára a társ, a nő éppen olyan vágy, korában meg nem valósult lehetőség marad, mint a társadalom kiáltó szociális követelései.

A Derkovits-képeken minden a konkrét valóságot idézi. Természetesen más lapra tartozik, hogy ez a konkrét valóság az esemény és a szimbolika együttesében jelentkezik, hogy Derkovits a hétköznapi tárgyak elhelyezésében, azoknak vágásában erőteljesen közelít a realitás felé, egyúttal felruházza mindegyiket a jelkép összes hordozóival. Sőt, a század huszas éveire elkoptatott régi szimbólumok helyett új, társadalmi követelést, mondanivalót jelentőket teremt. Ekkora teljesen levetkőzi az előző művészeti irányzatok formális vonásait, főleg az expresszionizmusét, és új szemléletmódjának hordozóiként olvasztja be azokat realista igényű festészetébe.

Valójában ugyanez a fejlődés igazolható József Attila esetében is. De a Mi ketten sorozattal kvadráló szerelmes versek és ezek legjellegzetesebb darabja, az Óda mégis inkább a különbségek igazólója, mint az egyezéseké. Elsősorban a végső megfogalmazás közti különbség lesz a döntő: a derkovitsi beteljesülés, az élet, kettejük életére kiterjedő azonosság és a József Attila-i vágy, a valóra válás utáni óhaj.

Derkovits korban egyező művei látszólag egy harmonikus mikrovilág létrejöttét bizonyítják. A felületes vizsgálat azt is kimutathatná, hogy meglehetősen zárt világról van bennük szó. Hiszen a szűkre zárt tér mindenkor megfér a szoba falai közt. Ám a képeken megjelenő hangsúlyos jelképek a külső világ behatolását is jelzik (a Végzés ablakon át látható tűzfali árnyjátéka, a Nemzedékek tükörben felvillanó képe, az Én és a feleségem című alkotásba bekúszó külső nyomorúság káosza stb.). Ez, természetesen nem a véletlen játéka, nem

90