Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Z. Szabó László: József Attila ódája és a képzőművészet

a látvány vagy valamiféle öncélú játék kedvéért történő külsődleges elem, hanem az emberi létet körülvevő valóság, legtöbb esetben még fenyegető is, politikai állásfoglalásra ingerlő. Egyúttal azt is jelzi, hogy Derkovits, a tudatos művész a legparányibb közösség harmóniájában mindenkor ügyel a világ rendjére is, ennek a belső harmóniának és a külső világ fenyegető rémeinek dialektikus egészét ábrázolja, mellette állandóan hangsúlyozva mikrovilágának azonos gondolkodásmódját, emberi — a művész és feleség — összhangját.

A m'krovilág e harmóniája hiányzik a József Attila-versekből. Ezekben csak a harmónia utáni vágy található meg.

Többször hivatkoztunk már az Ódára. Anélkül, hogy szabályos explication de terfe-et készítenénk, a vers keletkezési körülményei szolgálnak elsőként állításunk bizonyítására. Az 1935-ben az IGE lillafüredi konferenciája alkalmából találkozott József Attila a ,, karcsú, barna, éjfekete szemű lánnyal”, és az emlékezések (Németh, Andor: József Attila, Cserépfalvi é. n.) szerint egy éjszaka alatt megszületett a vers. A költeményt ihlető kedves csak ebben a . lillafüredi környezetben tűnt fel, „mosolygott és hallgatott”, s azután végleg kiszakadt a költő életéből. Még:B e találkozás alkalmas volt arra, hogy felsza- kitsa József Attilában azokat a visszafojtott vágyakat, azokat a belső érzelmi szenvedélyeket, azokat a társ utáni sikolyokat, amelyek eddig — a Flóra-versek pedig az ezután következő idők bizonyítékai — kísérték életében.

A mikrovilág utáni igény, a nyugalomnak, a világban meglelhető szilárd, másképpen „archimedesi pontnak” a hiánya, a „Mi ketten” harmóniája utáni vágy lüktet ebben a rapszódiában.

A vers kezdete ehhez a szilárd ponthoz, az „archimedeszi”-hez tapad. Pontosan körülhatárolt zárt tér, a „való világ” jegyeivel találkozhatunk: sziklafal, szellő, csend, hegyek sörénye, út, lombok, a Szinva patak két pillanat idejébe szorítva jelenik meg. Mindezt pedig a vágy benépesítette költői látomás színei változtatják a valóságnál is szebbé. Ezt a valóságos keretet azonban gyorsan befonja a „látomás” világa, a „karcsú, barna, éjfekete szemű lány” költői felvillanása. A valóság és a látomás keveredése azután a lélek mélyén élőén kínzó, ezért minden fogadkozásra hajlamos vallomás-áradatot indít el a költőben; azonnal elszakítva őt a valóságos tér konkrétságától, a vágy a képzelet világában lassan szenvedéllyé nő, és ez löki egyre kozmikusabb világok felé a verset. Ez a kozmikus szárnyalás lemond a „légiessé idealizált romantikus Múzsa” jellegzetes vonásairól, és itt-ott érinti csak — inkább szerelmes fogadkozásaiban — a hagyományos szerelmi költészet fogásait (3. rész). Bejárja a világmindenség összes köreit, megteremtve egy új nyelv új fogalmi rendszerét, a látszólagos paradoxokat egy kézlegyintéssel eloszlatja; meghatározza azokat a célokat, amiket egy nagy szintézis köreibe tud fogni úgy, hogy e mikrovilág magába olvasztja az „öntudatlan örökkévalóság”-ot, a legparányibb jelenségtől a kozmikus távlatokig a csillagvilágokat is. Ugyanakkor ragaszkodik a valóság tárgyaihoz is; ezekhez hasonlítja a kedvest („lágy bölcső, erős sír, eleven ágy”), egyúttal pedig az élet egészét, annak értelmet adó egyetlen lehetőségét is hirdeti e fenti metaforával. Viszont azt is tudja, hogy ez a zárt világ, ez a parányi közösség lehet örömet nyújtó menedék, de értelmét veszti, ha nem „kétezer milliárd embernek sokaságából”, annak erejéből, összetartozásából táplálkozik.

Mégis: e szárnyaló rapszódia, e mindenséget bejáró és csakis ahhoz mérhető, az élet dialektikáját, anyagi, értelmi és érzelmi lényegét magába foglaló nagy himnikus szárnyalású vallomás nélkülözi a szerelmi megbékélés, a párköltészet új kapcsolatait meg is valósító alkotás nyugalmát.

91