Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

Leóna nem mozdult az érintésére, mondhatta: „Oiyan férfi kellene neked Leóna, min az én Izsár barátom.”

Mindezt később tudtam meg, miután Leónától üzenetet hozott egy lány, akire rá se néztem akkor.

Mielőtt találkozásunkról szólnék, el kell mondanom, hogy azokban az időkben én még hittem az üdvözülésben. Bizonyosan a vallásos nevelés tette, a konok máriaimádás. Az üdvözítő helyzet és tárgy mindig hiányaimból nőtt ki. Változott, ahogyan én is változtam. Éveim gyarapodásával számuk fogyatkozott, s a lehetőségek csappanása a forma mind határozottabb körvonalát és a várakozás mélyülését hozta magával. A Simonnal folytatott beszélgetések idején már csak egyetlen képet őriztem az üdvözülésről. Jön az úton egy nő. Olyan, mint a nagy alakú szobrok, mindene nagy, másrészt viszont mindene kicsiny. Amikor összetalálkozunk, megáll, felindultan nyújtja a kezét: „Nem jöhettem előbb, ne haragudj! Tudod, annyi a baj mindenfelé. . .” — vagy valami hasonlót.

Leóna üzenete után hamarosan Bragába utaztam. Megálltam a múzeum előtt, nekidőltem a kerítésnek. A fehér nadrág volt rajtam és a kékcsíkos trikó. Szédülve várakoztam, mert nem ettem aznap egy falatot sem. Sejtelmes érzéseim voltak, mint a gyarlónak, aki égi jelre vár. Néztem a patika homlokzatán a kígyót a serleggel, az óramutatót, amint a hatra lép. Nem úgy történt, mint elképzeltem, tökéletesebben. Nyílt előtte, csukódott mögötte az ajtó. Nyugodt léptekkel indult, s úgy jött át az autók és öszvérfogatok akadályain, mint üvegen a fény. Elém lépett, megnézte az arcomat és átölelt. Amikor elindultunk, úgy fogta át belülről a karomat, mintha madarat őrizne. Nem szólt, csak fénylett az arcán az az óriási végre.

Mentem, amerre vezetett. Szorosan jött mellettem, fogta a nyomorék karomat. Nem tudom, mi ütött belém. Talán a tetoválást szégyelltem — hosszasan nézte a sirályokat a karomon — vagy csak a szemérmesség bújt ki belőlem? Arra gondoltam, jobb lenne, ha elengedne. Mért kell mindenkinek tudni, hogy mi egymáshoz tartozunk? Mindez addig tartott, míg megértettem, amit az ujjai mondanak: „Kicsi vagyok én, és haszontalan nélküled. Nappal füveket szárítok, az éjszaka mozsarában gondolataimat őrlöm. Reggel azt kérdem, kiért? Este azt kérdem, miért? Jaj, jaj! Nem jó az embernek egyedül lenni.” Átöleltem, s ballagtunk hazafelé, mint árvák a temetőből.

A város szélén öreg, erkélyes ház előtt álltunk meg. Lépcső vezetett a dongaboltozatos kapuig, leültünk a felső lépcsőre. Múlt az idő, s mi egyre Simonról beszéltünk. Áldottuk, és véghetetlen ragaszkodással gondoltunk rá. Bölcsességét és jóságát határtalanná növesztettük. Felruháztuk minden gazdagsággal, boldognak neveztük őt, hogy ne kelljen sajnálnunk, ha majd vétkezünk ellene. Amikor Simon minden emberi mérték fölé emelkedett, belopakodtunk a kapu alá. Leóna a kilincsre tette a kezét, s a következőket mondta: „Ha bezárul mögöttünk az ajtó, az lesz rossz nekem, ami neked, és a jó teáltalad válik hasznomra. Gondold meg hát, és cselekedj akaratod szerint.”

Ismeretlen virágokat, különös formájú bútorokat, zongorát és könyvvel megrakott szekrényeket láttam a szobájában. A könyvekbe nem nyomtak képet, s hiába olvastam el a szavakat többször is, a mondatok értelme homályban maradt. Találtam idegen nyelvű írásokat, más könyvekben versek sorakoztak vagy hangjegyek, s felütöttem olyant is, amelyet számokkal írtak tele. Elbizonytalanodva mentem a zongorához. Leóna megkérdezte, szeretem-e a zenét. Egyetlen gyertya égett, szoruló torokkal hallgattam Leóna játékát. Elszomorí33