Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)

1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)

tottak a könyvei, a festményei, a nagy vörös és sárga szőnyegek. Szerettem volna elmenni, de nem tudtam mit mondjak Leónának, és nem tudtam megindulni az ajtó felé. A zenére kezdtem figyelni. Mozgás volt benne és mélység. Amikor ráismertem a tengerre, nem éreztem félelmet többé.

— Mire gondolsz? — kérdezte Leóna, amikor befejezte a játékot.

— Minden hetedik hullám magasabb — feleltem akaratlanul.

Megölelt. Azt mondta, megértettem a zenét, pedig én a tengerről beszéltem. Kitágult rám a szeme, és én nem mertem mozdulni. Hallgattam, nehogy illetlent mondjak. Tehetetlenül lógott a karom, és sokáig lélegzetet sem vettem.

— Most mire gondolsz? — kérdezte hosszú hallgatás után.

— Késő — feleltem.

Nem változott semmi az arcán.

— Arra, hogy későn jöttem.

— Nem, nem — mondta. — Nem jöttél sem későn, sem korán.

Majdnem aludtam már, amikor Leóna utoljára még megszólalt:

— Ha majd egyszer el akarsz hagyni, megteheted. Ne gondold, hogy nekem az rossz lesz. Addig szeretlek én is, amíg te engem. És soha kevésbé, és soha jobban.

Mért mondja ezt nekem, töprengtem utána még sokáig. Mért éppen most mondja ezt?

Még reggel is a karomat fogta. Egész éjszaka fogta a karomat, és én nem tudtam erről semmit.

Csendben öltöztem, indultam vissza a falumba. Tisztán hasadt a hajnal, éjjel eshetett. Visszanéztem a házra, s örültem, hogy Leóna ablakán befolyik az esőszag. Ekkor ijedtem meg, hogy az ablak egész éjszaka tárva állt. A kertből bárki beléphetett volna. Legközelebb, ha jövök, be kell majd zárnom. Vittem magammal Leóna ajándékát, a piciny, csontból való aranycsatos imakönyv- tokot. Pontos mását annak, amit anyám a legutóbbi búcsúban elveszített.

4.

Simonnal az iskola előtt találkoztam. Halat vitt gyékényszatyorban a feleségének, aki csípőtől lefelé megbénult, mert öt éve rájára lépett a parton. Simon nem szerette, ha a felesége állapotáról érdeklődnek, nem kérdeztem hát tőle semmit. Annyit se kérdeztem, halat visz-e vagy mást, semmit az égvilágon. Néztünk egymásra. Haragosnak láttam, de amikor megszólalt, nem volt a hangjában semmi ellenséges. Csak annyit mondott, éjjel jött meg valahonnan, és estére meglátogat. Elcsodálkoztam.

— De hiszen azt mondtad, ha megjön a szél, indulsz a hajóval.

— Az akkor volt — válaszolta.

— Nem bánom — mondtam —, eljöhetsz.

Fölkapta a fejét, mert nem gondolta, hogy talán nemet is mondhatnék. Engem is meglepett a lehetőség. Mi történne, ha azt mondanám Simonnak, ne jöjjön?

— Gyere, csak gyere! — mondtam. — Mért ne jöhetnél?

Anyám várt, tele rosszallással.

— Simon kétszer is keresett.

— Találkoztunk — mondtam félvállról, és indultam föl a lépcsőn.

— Nem is eszel?

— Ha egyszer nincs étvágyam!

34