Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Farkas Imre: Hóhatár (elbeszélés)
vártam, hogy valaki rámnyissa az ajtót. Még örültem is, hogy nem zavarnak, hiszen akkor tanultam új mesterségemet. Tálcát, szakajtót, szűknyakú tojás- tartókat fontam sásból, s amikor megismertem a hántolt fűzvessző természetét, napozó kasok készítéséhez láttam. Nagy kedvvel dolgoztam, s mintha a természet is kárpótolni akart volna veszteségeimért, izmaimból felengedett a merevség, ujjaim megvékonyodtak, és gyors és ügyes mozgásra váltak alkalmassá. 3. Egyik este, szélfordulásra vártak, hogy meginduljon a szardínia, Simon baktatott fel hozzám. Szálas, hallgatag ember. Magas homlokú, inas nyakú. Nem tudom, barátság volt-e kapcsolatunk — olykor többnek, máskor kevesebbnek éreztem —, de mindenképpen azon a szélcsendes vasárnapon kezdődött, amikor megleptem a hajó farában. Kimerültén dolgozott valamin, amit jöttömre a ponyva alá rejtett. Azt találtam mondani, nem szégyen az, ha valaki a hálóhúzáson kívül egyébhez is ért. Bárcsak nekem volna valamihez tehetségem, gyorsabban telne a vizen az ünnep. Vonakodva megmutatott egy majdnem kész szobrot. Halcsontból készült. Megkérdeztem, mért éppen meztelen nőket farag? Azt válaszolta, faragna ő mást is, ha máshoz volna kedve. Nekem jó. Nem beszéltünk többé a szoborról, de éreztem, Simon mondani szeretne valamit. Többször is mintha rászánta volna magát a beszédre, de az utolsó pillanatban mindig elkanyarodott. Amikor felkeresett, elmondta, mi újság a hajón, s játszott a vesszőkkel. Addig figyelte munkámat, míg maga is kedvet kapott a fonáshoz. Gyorsan tanult, s búcsúzáskor megígérte, feljön másnap is. Gyere! Másnap szó került a szoborról. Amikor felemlítettem, Simon hátat fordított a lourdesi képnek, és beszélni kezdett. Előbb csodálkoztam, miért mond el olyat, amiről csak magával beszél az ember, később megértettem, nem tehet másként. Amit Simon akkor arról az asszonyról elmondott, szép volt, mint a mennybemenetel. Akadozva beszélt, olykor kézmozdulatokkal pótolta a hiányzó szavakat. Megértettem. Nem könnyű a szeretőnkről beszélni. Különösen, ha a testvérünk felesége az illető. Nem hibáztattam Simont, hiszen az öccse négy éve kivándorolt. Másrészt pedig el kellett már mondania valakinek, hogy olyan az az asszony, mint a kettévált parázs, hogy okos, művelt és mindenben engedelmes. Ha nem beszélhet, annyi, mintha csak álmodná az egészet. Valahányszor Leónáról vallott, eloltotta a lámpát. Azt hiszem, féltékeny volt az arcomra. Távozás közben meg ezt mondta: „Neked kellene ilyen nő, Izsár.” És bánatosan engedte ki az orrán a levegőt. Szembe ültem az ablakkal, az ablak a tengerre nézett. Világító algáktól fénylett a víz, s mindazt, mit Simon Leónáról mondott — láttam. Láttam hosszú szemöldökét, lustán röppenő szempilláit, ívelt orrát és mór ajkait. Tudtam, hogy szomorú hangja van, beszélni tud az ujjaival, kedveli a mesét és lélegző harangokat hord a testén. Esténként türelmetlenül vártam Simont, s ha nem jött, hiába néztem sokáig a lourdesi Szűzre, elromlott az éjszakám. Amit azonban gondolni sem mertem, Leónának meg rólam beszélt ez a szerencséjében is elégedetlen ember. Olyankor ejthetett rólam szót, amikor hiába várta, hogy Leóna emelkedjék. Felénk azt tartják, ha valaki valakit igazán szeret, egy álltó helyzetből fel tud emelkedni. S ha a szeretője boldog ővele, elég csak megérintenie, az is veleszáll. Amikor 32
