Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 3. szám - TANULMÁNYOK, KÖZLEMÉNYEK - Várkonyi Nándor: Irodalmunk születése
A legendának négy kéziratos másolata maradt fenn, három külföldön készült, egy Magyarországon. Ennek írója Paulus de Jenew (olv. Jenő, azaz Jenei Pál), valószínűleg a nagyváradi egyházmegye papja, 1454-ben másolta Imre váradi kanonok és gyulai plébános számára (mint az explicitben feljegyezte), valamely régebbi szövegről. Ugyanis a két remete szentté avatása, 1083 után a legendát fel kellett venni a benedekrend liturgikus olvasmányai közé ún. lec- tionalénak, hogy a szentek ünnepén, július 17-én zsolozsmaszerűen recitálhassák. Paulus de Jenew kéziratát a szegedi ferencrend könyvtára őrizte; hogy a rend feloszlatása után hol helyezték el, nem tudom. Ennek szövegét használom az alábbiakban, azokat a részeket emelve ki, melyek Mór művét magában állóvá teszik a legendairodalomban. „... Hogy [András] ott [a remeteségben] mennyi szívbeli töredelemmel és testi sanyargatással gyötörte magát, amit [erről] tanítványának, Benedeknek előadásából, vele beszélgetve, megtudtam, röviden írásba foglalni eltökéltem magam. „Tehát én, Maurus most Isten irgalmából püspök, akkor még iskolás gyermek, láttam ezt a jó embert [Andrást], de hogy milyen volt az életmódja, nem látásból, hanem hallomásból tudtam meg. Ugyanis a mi Szent Márton tiszteletére épített monostorunkba a mondott Benedek szerzetes gyakran eljött, és nekem az ő [András] tiszteletreméltó életéből elmondotta, ami alább következik.” Leírva András önsanyargatásait, hozzáteszi: „Amiket eddig mondtam, tanítványa, B[enedek] elbeszéléséből tudtam meg, aki maga is elhatározta atyja halála után, hogy ugyanazon elhagyatott helyen fog lakni.” Itt Mór közbeszövi Benedek történetét, azután megismétli: ,,... mindazt, amit eddig megírtam ama szent remetéről, ő [Benedek] mondta el nekem. De ami ezután következik, Fülöp apát szokta volt elbeszélni nekem, mikor már apáttá tétettem.” Következik András halála és a vezeklő lánc fellelése testén, ahogy idéztük. Folytatólag így ír: „Ennek a láncnak felét elkértem az apáttól, és mindeddig megőriztem, azonban az igen keresztény Géza herceg kérésére, minden vágyódásával nékem érte esedezvén, tőle megtagadni nem tudtam. A boldog férfiú testének eltemetése után, érdemei miatt, mihamar csodákat tett az Űr, amiket Fülöp apát közléséből tudtam meg, s amelyek méltónak látszottak az emlékezetre.” A legenda e csodák leírásával és kegyes fohásszal zárul. Az idézett részek alapján nem nehéz rámutatni, mi teszi műfajilag különállóvá, s e révén eredeti (nem ismeretes) tárgyú, egyéni előadású művé, hói „alkotássá”. Először is az, hogy nem hagyományt rögzít, s önt megszokott formába, hanem saját élményei nyomán ír, emlékeiből merít; a szó eredeti értelmében szerző. Ehhez képest egyes szám első személyben szól, megnevezi magát, ami az anonyme dolgozó középkori egyházi irodalomban ritka. Gondosan beszámol forrásairól s a maga szerepéről, vagyis végelemzésben történeti és önéletrajzi munkát nyújt, mely műfajilag szépirodalom. A saját tárgy egyúttal az írói inspiráció forrását is jelzi: élete legnagyobb élményét akarja megörökítem, szentekkel való találkozását. Ne felejtsük, hogy a kor eszményképe a szent volt, Isten választott, csodákkal kitüntetett embere, királyoknál, pápáknál nagyobb méltóság birtokosa, ki előtt leborulnak a föld hatalmasai, a legnagyobb hős, mert legyőzi magát az életet, s már halála előtt megszerzi a halhatatlanság koronáját. Öt az a kiváltságos szerencse éri, hogy kettőt személyesen ismert, mestert és tanítványt; az utóbbi maga beszéli el neki, aminek szemtanúja volt, s az ő viselt dolgairól szintén szemtanú értesíti; a hallottakat személyes benyomások 72
