Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Kaarló Sarkia: A távozó Naphoz (vers, ford.: Káldi János) - Giosue Carducci: A mozdony (vers, ford.: Káldi János)
száz évig is — mondta a hajógazda —, de halásznak meghaltál. Meg is kaptam a dupla részt, mert az a szokás felénk, ha valaki nem tér vissza a hajóval, a családnak dupla részt adnak a fogásból. Gondoltam éppen, ilyen is ritkán esik meg, hogy valakinek a markába számolják az élete árát. Azon a pénzen vettem a főzőüstöt, a késeket és a hántóbakot. Abból váltottam ki az engedélyt és fizettem a büntetést meg az olvasóárus kórházi költségeit. Anyám azt mondta, ha már nem megyünk fel a Mezetára — szegényemet a hegyről hozta le apám, s mindig visszakívánkozott —, ha tényleg komolyan gondolom a kosárfonást, a padlásszobát berendezhetem műhelynek. Mi egyebet tehettem volna? Halásznak nem voltam jó, közös munkába nem kívánkoztam, mert nem akartam, hogy mások keressék meg a kenyeremet. Egyedül a Halfeldolgozó Vállalathoz mehettem volna, de a történtek után nem akartam naponta találkozni a feleségemmel. A balesetet követő napon átszálltam egy olajszállító hajóra, és tíz nappal korábban tértem haza, mint vártak. Októberben nálunk imádkozással töltik az estét az asszonyok. Amint megérkezik az olvasóárus, kezdődnek az ájtatos- ságok. Szent ember hírében áll, boldog, akihez beszállások Nappal olvasókat javít, az esti ájtatosságokon ő az előimádkozó. A Hiszekegy után szentképeket osztogat, olvasókat árul. Nem kínálja a portékáját, mint ahogy alku sincs. A könyörgések, fohászok és litániák hangulatával nem fér össze az alku. Az asz- szonyok kézcsókkal búcsúznak, ő áldást hint utánuk, amikor kimennek az estébe. Talán a megcsúfolt tisztelet változott át bennem akkora haraggá, hogy meg akartam ölni, amikor rajtakaptam őket. Lehet, meg is teszem, ha anyám ki nem szedi a kezemből. Nem a feleségemet gyalázta, aki kócosán zokogott az ágyban, a holtravált szentemberhez sem volt egyetlen rossz szava sem, engem átkozott, s kérdezte egyre, nem félek-e, hogy a pokol tüzére jutok. Lehordtám a fölösleges holmit a padlásról, csak az asztal, két szék és a dikó maradt fent, mert az ágyra rá se nézhettem többé. A hántóbakot a háromlábú székkel az ablak elé állítottam, a főzőüstnek a padlástérben csináltam agyagból, kőből katlant. Arra gondoltam, ott teregetem szét a hántolt vesszőt is. mert ha nap éri, törékeny lesz, finom munkára alig használható. Anyám azt mondta, mossam fel a padlót is. Ha az ember újba kezd, tegye tisztába mindenét. Amikor a súrolással végeztem, felhozatta velem a lourdesi képet. Amelyiken a barlang bejáratát rózsagirland díszíti, Mária sugárözönben áll, Bernadette a földön térdel, s a sziklából éppen fakad a forrás. Legalább egy szentkép legyen a falon. Nem való, hogy ne legyen, mondta. A magányos férfiember olyan, mint a kecskebak. Mocskos gerjedelmek jönnek rá, s jó olyankor, ha kéznél van a Szűz. Egyedül éltem a padlásszobában, hónapokig senki felém se nézett. Nem az asszonyok haragudtak rám, hanem a férfiak. Mi baj származott abból a falura, hogy az olvasós!? . . . Ugyan miféle istencsapás? Nem adott tán halat a tenger? Leégett valakinek a hajléka? Dugtak-e egyet is közülünk tömlöcbe sócsempészésért? Ami jó volt a falunak, mért volt rossz nekem? Látszik, még nem tapasztaltam eleget. Húsz éve nem akadt egyetlen menyecske, aki idegen ágyba feküdt volna? S ha tudni akarom az okát, azért, mert az olvasós, mint fáradhatatlan tűzoltó, sorra elcsippentette az őrizet nélkül maradt lángokat, mielőtt nagyobb baj kerekedett volna a nyomán. Szülőatyánk se őrizhette volna okosabban a mi gazdátlan jószágainkat. Nem mondták szóról szóra így, de értettem én félszavakból is. Ezért nem 31
