Életünk, 1967 (5. évfolyam, 1-3. szám)
1967 / 1. szám - Kaarló Sarkia: A távozó Naphoz (vers, ford.: Káldi János) - Giosue Carducci: A mozdony (vers, ford.: Káldi János)
FARKAS IMRE HÓHATAR Ami belőlünk hiányzott, nem hibánk volt, nyomorúságunk inkább. Ezen a tájon nem tud felnőni az ember. Ez idő szerint legalább nem. Mintha valami fontos anyag hiányozna a vizéből, félbemarad, hogy holtáig kínozza a befeje- zetlenség. Jól látom ezt innen a hegyről, ahová azon a különös estén hozott fel Manetta. Madaras emberének nevez, s én mindent elkövetek, hogy ne csalódjon. Valóban mindent? Mért marad nyitva a halottak szeme? Itt mozdulatlanság van. Sziklák néznek le a magasból, a szemhatár végén is kövekbe botlik a szem; s a végső csúcsok fölött a semmi áll. Gyantát csapolok, hántom a paratölgyek kérgét, esténként Manetta egyszerű történeteit hallgatom arról, hogy ez a változatlan lét — boldogság. Csak én tudom, hogy a hívők mennyországában a Földre gondolnak. Olykor pisztrángra halászom, máskor vadászni megyek. Muflonra, mert a zergék kedvesek nekem. Helyettem szökellnek a sziklákon immár hét esztendeje. Mert hét éve élünk ebben a gerendaházban, hét éve gondolok arra, amit végül is el kell mondanom. Ahhoz, hogy mi együtt élhessünk, nekem meg kellett halnom. Amikor elfordultam a világtól, mert csak a bukás változatait kínálta megoldásul, örültem, hogy legalább az életem megmarad. Ma tudom, az is elmúlás, ha mozdulatlan az ember. Ügy kellene elmondanom, személytelenül és mégis meghitten, ahogyan a kő adja át melegét. De a gondolat nem lehet egy a valósággal, s a szó néha csak gyermeki rajz érzésről, gondolatról . . . Lehet ezt úgy elmondani? i. 2. Portó és a spanyol határ között egy halászfalu áll a domboldalon. A macchia- cserjékkel és éles füvekkel telenőtt domb úgy hajlik a tenger fölé, mint egy másnapos vénember, aki emésztő szomjúságában ki akarja inni az egész nagy vizet. A falut szikár, mezítlábas férfiak és kendős, fekete szemű asszonyok lakják. Valami módon a tengerből él ott mindenki — kosárkötő, kártyavető vagy olvasóárus —, még akkor is, ha csak a Kristóf napi körmenet alkalmával száll a vízre. Mint a legtöbb férfi, én is halász voltam. Egy hajón dolgoztunk Simonnal, amíg velem az a baj meg nem esett. A hálót rendezgettük, amikor egy kereszthullám megdobta a hajót, s a csapóajtón át lezuhantunk a halkamrába. Én a könyökömet törtem, Simonnak a bokája repedt meg. Rosszul font össze a csontom, nem vettek vissza a hajóra. Nem lett gyöngébb a karom, csak sem kinyújtani, sem behajlítani rendesen nem tudtam többé. Elélhetsz ettől 30
